Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Bencze Erika: Magyarország fölfedezése (esszénovella)
csolatom miatt. Csakhogy ez róla éppúgy állítható volt. Ezt is latolgattam. Csak hazatértünk után néhány hónappal esett le a tantusz. Tanszékünkön találkoztam vele. Még nem diplomáit. Nekem akkor, azon a tudóstalálkozón, erről egyáltalán nem volt tudomásom. Voltak szép pillanatai is ennek a - számomra második (az első egy évvel korábban, szilveszterkor történt) - budapesti látogatásnak. Ott ismerkedtünk meg Viktóriáékkal. Kárpátalja egy eldugott sarkában éltek a férjével, mindketten orvosok voltak és egy szanatóriumban dolgoztak. Együtt. Ideális, boldog fiatal párnak tűntek. A férfi tört magyarsággal beszélt, mint kiderült, magyar-rutén házaspár gyermeke, magyarul a felesége családjában tanult meg valamennyire, ukrán suliba és orosz egyetemre járt. Ezt nekem akkor kicsit soknak tűnt megérteni: hogy mely entitás, miért a másik ellensége, miféle nacionalizmusok működnek társadalmi szinteken. Azt gondoltam, ilyen bonyolult viszonyrendszerek nincsenek. Még a milosevici korszakon innen voltunk, a markoviéi (ki emlékszik már rá?) hónapokat éltük, amikor úgy tűnt, gazdaságilag is minden rendbe jön. S anyagi gondjainkkal voltunk elsősorban elfoglalva. Jó, hát tudtuk, hogy éppen nem minden szerb rajong értünk, közöttünk is vannak, akik nem szívlelik a másik nemzetet, de a többség (különösen a szüléink nemzedéke) hinni akart valamiféle összetartozásban. Trianonról még alig hallottam valamit, a '44-es megtorlásokról akkor kezdtek érdemben beszélni (korábban csak a nagyszüleink suttogtak róla valamit!), háborúra nem gondoltunk. Egész gyermek- és ifjúkorom úgy telt, hogy nem tudtam, hogy szerbek és szerbek, szerbek és horvátok között van különbség, nemhogy ellentét. Ok meg, úgy gondolom, tartaléklángon tartották a gyűlöletet. Várták a fellobbanást. 1991-ben, egy nyári napon, Gombosra utaztunk Z.-vel, mert futballmeccs volt. Tudósított róla, én meg csak úgy elmentem vele. A falu bejáratánál rendőrségi igazoltatás volt, ami nem lett volna furcsa, de a rendőr kézifegyvert tartott a kezében. Korábban soha nem láttam felfegyverzett rendőrt. Nagyon megijedtem, amikor benyomta az autóablakon. Csak sürgetett, hogy gyorsabban adjuk a dokumentumokat. Nem volt érvényes személyi igazolványom, azt hittem, most letartóztat. De nem szólt semmit. Végül elmosolyodott. Soha nem felejtem el azt a furcsa mosolyt. Néhány száz méterrel odébb tankoszlop tűnt fel előttünk. Nem lehetett kikerülni, nemcsak azért, mert szabálytalan lett volna, de mert szemben is tankok közeledtek. Aztán kisvártatva már utánunk is tankok jöttek. A közvetlenül mögöttünk haladó olyan közel hajtott, hogy rázkódott az autó, ágyúcsöve pedig mélyen benyúlt fölébe. Araszolgattunk az úton. A gyomrom a rengéstől és a félelemtől a torkomban. Csoda, hogy nem hányta mel magam. Ritka félelmetes élmény volt. Még Z. számára is. Mit akarnak ezek? Le akarják rohanni Horvátországot? Akkor tette fel először ezt a kérdést, félig magának, félig nekem. Hogyhogy? Döbbentünk meg a kérdésen. Hát nem egy ország vagyunk? Soha nem hallottam még olyant, hogy egy ország hivatalos hadserege támadást indít saját maga, egy része ellen úgy, hogy senki sem csatolta el, nem támadta meg és nincs polgárháború. Nem vagyok egészen biztos benne, de lehetséges, hogy még aznap este megindult a támadás... 34
