Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Bencze Erika: Magyarország fölfedezése (esszénovella)
sem, de akkor még gyerek voltam, nem döntőképes!), a világ egyik legintole- ránsabb társadalmának tartom, de mégsem állíthatom, hogy nem tanulhattunk magyarul. Akár az egyetemen is. Talán még a legzűrzavarosabb időkben sem volt nyílt, törvényszerű tiltása az anyanyelvű oktatásnak. Mint ahogy nem is szűnt meg. Persze vannak kevésbé nyilvánvaló, alattomos módszerei is a kisebbségi személyiségjogok megcsorbításának, s ezek a hatásosabbak. Ha látványosan ütnek, odatartod a kezed és ellenállsz, ha alattomban teszik, lehet, hogy cirógatásnak tűnik a pofozkodás. Mindenütt vannak izgága, fontoskodó emberek. A mi csoportunkban, akik ott voltunk a dékáni fogadáson (talán egyetlen hivatalos pillanata volt a tanulmányi kirándulásnak, bár volt egy olyan érzésem, miszerint öt perccel előbb szóltak neki: itt van egy tudóspalántákból álló határon túli magyar csoport, mondjon már nekik valamit!), a magát magyarul nem is annyira rosszul, mint inkább csak pongyola módon kifejező fiú volt ilyen. Felejthetetlenül kényelmetlen perceket okozott. Egy pillanatra azt gondoltam, beleszólok, hagyja abba. Egyrészt nem igaz, hogy általában alig tudunk magyarul, hogy nem jártunk magyar iskolába, hogy nincs rendes magyar nyelvű oktatás. De nem szóltam. Ehelyett végigszenvedtem és nagyon szégyelltem (helyette!) hosszadalmas nyögdécselését. Azután dühös lettem. Ilyesmit is alig tapasztaltam életemben. Hogy valaki nem szégyelli, mert nem veszi észre pongyolaságát. Vagy előnyt szeretne kovácsolni belőle. Sőt, hosszasan beszél. De nem mond semmit, mert képtelen gondolatait folyamatosan kifejezni. Legtöbbször csak arról van szó - mint e fiú esetében is-, hogy a szülei lusták voltak a távolabbi (magyar tagozatokkal is rendelkező) iskolába hordani, vagy úgy vélték, ha szerbül tanul, könnyebben érvényesül. Azóta nem hallottam róla. De lehet, csak elkerülte a figyelmemet, s ma valamely egyetemi kar vezető tanára. Mert lehet, de csak nagyon ritkán. (Ha ugyanis az anyanyelv elhagyása volna az érvényesülési garancia, nálunk Dunát lehetne rekeszteni a felsőfokú végzettséggel rendelkező, művelt, sikeres emberekkel. De nem így van. Sőt, épp ellenkezőleg. Hihetetlen ördögi kör. Mert, ha nem sikerül, akkor is a magyar nyelvet lehet hibáztatni, hogy nem tért át idejében a család a szerb nyelvre, s ez volt a hátrány meg a szegény nagymama, aki sohasem tanult meg szerbül, és a gyerek kénytelen volt vele magyarul beszélni...) A dékán a magyarországi részképzést ajánlotta, ahol majd elsajátíthatjuk a megfelelő magyar szaknyelvet. Sértve éreztem magam. Persze, szegény dékán erről nem tehetett. Vagy igen? Miért általánosított? Ezek mind ilyenek, gondolta. Lehet, hogy valakinek mindezt el is mondtam, talán fölényes voltam - ha nem akartam, már akkor sem vették észre rajtam, mármint a beszédemen, hogy nem vagyok pesti (ha meg igen, akkor a középzárt e-k és a szóvégi zárt u-k miatt van, amit korábban szégyelltem, ma már tudom, hogy érték!) -, mert később volt, aki haragudott rám, sőt provokált a csoportból. Grófkisasszony - mondta egy nő. Vitába keveredtem vele. Talán épp az anyanyelvkérdésben. Ismertem korábbról. Marxizmust tanított egy színmagyar kisvárosban. Lehet, hogy a tantárgy miatt volt. Akkor már kezdett szégyen lenni. Viszont a barátnőjét nem értettem. Egy helységből származtunk. Falubeliek voltunk. Talán ezért? Azt is gondoltam, talán Z. miatt. Könnyűvérűnek tart a kap33
