Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11. szám - Bencze Erika: Magyarország fölfedezése (esszénovella)
Még véletlenül sem akartam én kunyerálni semmit. Sem szállást, sem megértést. S valahogy azt is megéreztem - Z.-vel ellentétben attól még, hogy múlóban van egy rendszer, amely nem volt hajlandó tudomást venni rólunk, még nem változott semmi. Még nagyon sok időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy ne dicsérjenek meg, miszerint „jugoszláv" létemre nagyon szépen tudok magyarul. A budapesti út pályázati jutalom volt. Szociológiai tárgyú dolgozattal vettem részt rajta, noha nemigen volt közöm a tudományterülethez, s igazából nem is tudtam még kutatni. Meg is jegyezte az értékelőbizottság, miszerint irodalmi jellegű a munkám. Vagyis csak írni tudok. Nem ismertem viszont a tudományos kutatás szakmai apparátusát, még a szakirodalmat is lefelejtettem. (Majd lefordultam ijedtemben a székről, amikor nemrégiben rá való hivatkozásra bukkantam az interneten. Hogy került elő?) A pályázaton való részvételem oka eléggé furcsa volt. Kicsit a vágy, kicsit az irigység játszott közre benne. Akkoriban ugyanis barátaink (közeli ismerőseink?) közé tartozott egy tanár, aki külföldi tanácskozásokon történt káprázatos előadásairól, nagyszerű élményeiről számolt be. Nagyon nagy koponyának tűnt. Egyszer azt mondta, miért nem írsz te is egy néprajzi tanulmányt, s akkor beléphetnél közénk. Közénk? Nagy adag bennfenteskedő fölény volt ebben is, de amikor megláttam a pályázatot, azt mondtam, na itt van. Igaz, hogy nem néprajz, de magyarországi és tudományos tanácskozás. Emlékszem, még az abszolvensi bulin is eldicsekedtem vele a tanáraimnak - hogy miért nem jutott eszembe segítséget kérni tőlük? Nem tudom. Inkább egyedül vágtam bele. Közepes sikerrel. De azért megvolt a budapesti út. (A dolognak később - ugyancsak az említett baráttól eredően - lett egy keserű folyománya. Amikor hazaértünk, mi is igyekeztünk elkápráztatni a társaságot élményeinkkel. Nem mintha lett volna mivel. Hónapok múltán - ugyancsak egy pesti tanácskozásról hazatérőben - újságolta ismerősünk, hogy üdvözöl engem egy pesti ipse, s szeretné velem felvenni a szakmai kapcsolatot. Először nem tudtam hova tenni a dolgot, majd eszembe jutott a tanulmányút, s megkérdeztem, nem D.-nek hívták-e. Mert egy-két napig tényleg mozgott körülöttünk egy ilyen nevű egyén. Aztán eltűnt a porondról. Ja igen, csapott a homlokára. Tényleg így hívták. Halál komolyan vettem és majd elszálltam a boldogságtól. El nem tudtam képzelni, mikor figyelt fel rám. Aztán következő alkalommal, amikor felhoztam az esetet, barátunk elvigyorogta magát. Baszkódás volt az egész. Akkor megértettem, hogy lenéz, s még csak egy izgő-mozgó kisegér vagyok.) Budapesten nem várt bennünket semmilyen tanácskozás. Sehol sem prezentálhattuk a kutatásainkat. Még ha gyengék voltak is. De most még csak ott tartunk, hogy balatoni kitérővel utazunk. (így, két évtizedes távlatból ez a balatoni kitérő is többet jelent számomra. Egy falusi esküvőre voltunk hivatalosak. Z. mégis úgy döntött, néhány nappal korábban indulunk. O, aki a közösségi befogadás áhított megnyilatkozásának tart minden ilyen meghívást. Ma csak nagy veszekedések árán maradhatnánk ki. Akkor mégis. Egy olyan család hívott meg bennünket, amelynek tagjai régi életéhez tartoztak. S nem akart velem megjelenni. Nem tudtam még akkor, hogy az, ami férfitársaságban nagy büszkeséggel 30