Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Simoncsics Péter: Egy „sportember” emlékezete (Kontra György (1925–2007))
nul, hogy meghozza döntését, majd visszatér, és a jelölt azzal a meggyőződéssel fogadja a bizottság ítéletét, hogy egy nagyságrenddel jobb tudós lett, sőt most már az marad élete végéig - mert hiszen így döntött a jeles grémium. Most nem így történt. Kezdődött azzal, hogy a terem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, sőt a folyosóra szorultak közt is tolongás támadt. Karácsony Sándor életében az ifjúságnak talán a legnagyobb hatású és legnagyobb tömegeit vonzó nevelője volt, és még 1952. februári temetésére is nagyon sokan eljöttek, noha akkor nem volt veszélytelen akárcsak gyászolni is egy halottat, ha az politikai üldözött volt, míg élt. Neve négy évvel azelőtti halála óta anatéma volt, ki se lehetett nyilvánosan ejteni. Az új idők jele volt, hogy nevének hallatán ismét tömegek gyűltek össze. így történt, hogy a bizottság kénytelen volt a szokott rituálét megszakítani, és megfelelő nagyságú termet találván a viszonylag közeli Közgazdasági Egyetemen átirányítani az érdeklődő tömeget az ottani nagy előadóba. Ez a „ritmusváltás" megzavarhatta a címből előre kiolvasható, Karácsony tanait elítélő disszertáció „sima" döntésre számító és önelégültségében bóbiskoló bizottságát. Még inkább megzavarta a hallgatóság soraiból szólásra emelkedő Kontra György föllépése, aki az előző 24 órát a disszertáció tüzetes olvasásával és kijegyzetelésével töltötte (mert csak akkor és oly rövid időre tudta a dolgozatot megszerezni). Későbbi mesterem, Hajdú Péter is jelen volt, és így jellemezte Kontra György hozzászólását: „Nem mondott ő semmit. Csak szépen egymás mellé rakva fölsorolta Kerékgyártó Elemér »citátumait« és Karácsony »eredeti« szövegeit - egyből láthatóvá lettek Kerékgyártó torzításai, elhallgatásai, hazugságai.Kontra után mások is fölszólaltak, például Karácsony Sándor egykori debreceni professzortársa, Szabó Árpád, aki kollégáját „a magyar nyelv nagy mestereként" jellemezte, „óriásnak" mondván, akit egy „törpe" arcul dobott sárral, aztán Lakatos Imre, Karácsony Sándor kalandos és kacskaringós életű, zseniális tanítványa, aki Kerékgyártó „tudományos" érvelését zúzta porrá, és - taktikusan - Karácsony Sándornak a kommunistákhoz való jó viszonyát emelte ki. A fölszólalásokat a hallgatóság lelkes tapsa kísérte, s az éjfélig tartó vitában az opponensek visszavonták a vita elején kinyilvánított véleményüket, hogy Kerékgyártó Elemér disszertációját elfogadásra javasolják, majd a bizottság tagjai ennek megfelelően személyes - addigra negatívra váltott - véleményükkel is súlyosbítva a disszertációt elutasították. Az est sztárja, ami a fölkészülést, időzítést, a rendelkezésre álló anyag és energia gazdaságos és célszerű fölhasználását, azaz a sportszerűséget illeti, vitathatatlanul Kontra György volt. Ezt ismerte el Kerékgyártó Elemér, az egykori Eötvös-kollégista és bátor ellenálló (a történelem színpadán - csak volt - „sportember"), amikor a vita végeztével Kontra Györgyhöz ballagott és némán kezet fogott vele. A Kerékgyártó-vitát egyesek a forradalom főpróbájának tartják. Annyi bizonyos, hogy beleillik abba a forradalomhoz vivő eseménysorba, amely Litván György angyalföldi fölszólalásával kezdődött, Rajk László és társai október 6-i újratemetésével folytatódott és az október 23-i fölvonulással vált országos méretű megmozdulássá. A forradalom utáni megtorlás kijárt (volna) Kontra Györgynek is az „előkészítésben" való részvételéért, ha a forradalom idején csak egy szalmaszállal is táplálta volna a forradalom füzét, amint ezt az újra berendezkedő hatalom meg is előlegezte neki utólag, sőt szinte el is várta volna tőle. De nem sikerült ellene találniuk semmit, mert Kontra György nem vett részt a forradalomban. Ennek oka pedig az volt, hogy a rendszer addigra odáig lazult, hogy a család végre útlevelet kapott Romániába, hogy meglátogathassa Kontra György felesége édesapjának szülőföldjét, a háromszéki Zabola községet. Továbbá azért sem vehetett részt a forradalomban, mert nem egyszerűen csak 800 km távolságra volt akkor Budapesttől, hanem még azért is, mert Zabolán vakbélgyulladást kapott, és frissen operált betegként feküdt éppen a kézdivásárhelyi kórházban. Nehezen hitte ezt el neki a hatóság idehaza, és minisztériumi főnökének, Jóború Magdának számos igazoló jelentést kellett küldenie 82
