Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Simoncsics Péter: Egy „sportember” emlékezete (Kontra György (1925–2007))
hogy „Valami van!". Szüléink nem voltak hívők, minket se neveltek semmilyen hitben, racionális, szabad, igazságos, a bennünket szeretettel körülvevő otthon világában nem volt Istenre szükségünk (persze, mert - most már látom - a rejtekező Isten, a cusanusi „Deus absconditus" mindig is jelen volt nálunk). „Vallási élményünk" kimerült abban, hogy nyaralásaink idején dunántúli rokonainknál el kellett mennünk velük templomba, és taszított bennünket az ott tapasztalt formális és lélektelen rituálékban megnyilvánuló vallásgyakorlat. Isten büntetésével való fenyegetőzés, meg Isten létének ellentmondást nem tűrő emlegetése semmilyen meggyőző vagy vonzóerőt nem gyakorolt számunkra, sőt még félelmet sem keltett bennünk. Ezzel szemben - sportteljesítményük vagy másokért hozott áldozatuk okán - hiteles személyiségek hitének mégoly visszafogott megvallása is elgondolkoztatott, és ajtót nyitott a mindenség újabb dimenziója, a transzcendencia felé. „A vallásos nevelés társaslélektani felfogásban olyan sajátos magatartás, amikor a nevelő vall, a növendék pedig befogadja a vallást - írja Kontra György Karácsony Sándorról szóló könyvének 60. lapján -Miről szól ez a tanúbizonyság? Arról, hogy Ő az Isten igényli a feleket, növendék és nevelő egyaránt igényeltetnek Általa. A nevelő nemfóltétlen a tízparancsolatot magyarázza, hanem esetleg kémiát vagy franciát tanít, de közben egész magatartása arról vall, hogy nem vagyunk a magunkéi (Kiemelés tőlem! S. P.) még csak egymáséi sem, hanem az Övéi vagyunk, a szuverén Isten igényel bennünket." A 60-as évek elején nyaraink egy részét Tahiban töltöttük, hol Kontráék Duna-parti házában, hol Kövendiék házában a Vöröskő felé vezető úton. Itt láthattuk Kontra György sportbéli tehetségének újabb megnyilvánulásait: a labdajátékokban (fejelésben, fociban) éppúgy fenomenális volt, mint úszásban és atlétikában. Viszont Karátson Gábor és Vekerdy Tamás, kamaszkori bálványaink nagy csalódást okoztak: megdöbbenve vettük észre, „ezek" nem tudnak fejelni! A József utcai Kontra-lakás, Kontra György felesége, Kozma Ilona szeretettel áradó, napsugaras személyiségének köszönhetően különleges szigete volt az evangéliumi szellemnek Budapesten. Különlegessége nem annyira szavakban, mint inkább tettekben nyilvánult meg: Kontráék lakása számos fiatal embernek nyújtott hosszabb-rövi- debb ideig menedéket. Rokon és nem rokon gyerekek, korábbi és akkori tanítványok ettek, ittak, aludtak, nevelődtek náluk. És a rendszertelen időközökben Pestre vetődött vidékieket, mint János öcsémet, vagy hosszabb ideig Pesten hányódókat, mint engem is, befogadták/befogadtak. Nemcsak testi táplálékot kaptak a hozzájuk vetődöttek, hanem szellemi táplálékot és lelki támaszt is. Nincs ugyanis olyan ember, pláne fiatal ember, aki ne szorulna élete ilyen-olyan szakaszában másra, aki nem a szüleje. Kontra György, mint olimpuszi magasságban trónoló pater familias, különösen pedig felesége, Ilonka néni mindig érzékeny figyelemmel fordult az éppen betoppanó „űzött vad" felé. Személyiségében az volt a felszabadító, hogy isteni derűvel lépett túl a mindennapok anyagi gondjain, a holnapi cselekvést bénító kérdést, „Nincs pénzem, mi lesz velem?", végtelen nagyvonalúsággal és mosolyogva rázta le magáról, mondván „Minden napnak legyen meg a maga baja", s elég, ha a „mindennapi kenyér" megvan „ma". Pedig négy saját gyerek meg sok másé nyomta a vállát. Igaza volt: mindig került valami az asztalra. Jóbarátok, jó emberek jöttek, hoztak ezt-azt, egy kosár babot, egy vekni kenyeret, egy kevés tojást, zöldséget, mindent, ami a kertben megtermett. Sokszor láttam kora reggel Bibliát olvasni, de nem emlékszem rá, hogy valaha is akár csak jelét adta volna, hogy elvárja tőlem ugyanezt. Az ő adakozó lénye maga volt hitének megvallása, példa a követésre. Közel s távolban nem láttam Kontráékon túl hasonlót, aki létével cáfolta volna a marxista tételt, hogy „a lét határozza meg a tudatot", mert náluk a dolog épp fordítva volt érvényes, „a tudat határozta meg a létet”, hogy - amint Kontra György többször is mondta - „nem vagyunk magunké". 79
