Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Németh István: Mini(mális) próza
- Tudom - mondja. - Vedd föl és hozd ide. így. Mintha ez lenne a dolgok rendje. Az elejtett tízes kb. öt-hat méternyire lehet tőle. Hogy visszaszerezze, ahhoz fel kéne tápászkodnia, ami, ugye, egy öt-hat éves lurkónak komoly erőfeszítésébe kerülne. Ezért inkább ülve marad a kartonpámáján, s várja, hogy én hajoljak le a tízesért és a pötyölkéjébe dobjam. Hát várhatja, mert nem hajolok le érte, ez nekem, a csaknem nyolcvanéves vénségnek komoly erőfeszítésembe kerülne. Fölháborodásomat egy haragos pillantásommal juttatom kifejezésre. Bizonyára észrevette ezt a „kis tolvaj", hiszen tágra meredt, csodálkozó, csalódott, megrovó tekintettel nézett föl rám ahogyan „elviharzottam" előtte. Ha ennyivel véget ért volna az egész, talán említésre se volna érdemes. De nem ért véget. Folytattam az utamat és mindjobban éreztem, hogy az a bizonyos lift egyre feljebb emelkedik bennem. A szemtelen cigánya, ugrott ki a számon hangtalanul. És így tovább. És alig tudtam a mérgemet csillapítani. Amikor végre beugrott: mit keres itt a „cigány"? Csak azért, mert a kéregető kissrác szemmel láthatóan cigány volt? Ezért viselkedett úgy, ahogy viselkedett? Ezért volt gátlástalan, szemtelen? Mintha az effajta neveletlenséget más kissrácoknál nem tapasztaltam volna éppen elégszer! Bizony napjában tapasztalom. Mégse az bukik ki belőlem, hogy nézd, a kis magyarja, vagy a kis szerbje. Még akkor se így, ha az illetőről tudván tudom, milyen nemzetiségű. A cigány, mint olyan, úgy látszik más tészta. Még mindig más. Sokunkban. Tudat alatt, még inkább tudatosan. Eddig a pontig jutva úgy gondoltam, visszafordulok s „megalázkodom". Nem sikerült. Pedig ez lett volna a könnyebb. Minél is? * Petőfi amikor először járt Debrecenben, első útja Csokonai sírjához vezetett. Ez sokszor eszembe jutott, s talán még eszembe is fog jutni Szegedre való látogatásaim során. Ha a Költőnek első gondolata volt Debrecenben kisietnie ahhoz a sírhoz, s ezt nem csak gondolta, de tüstént meg is cselekedte, jómagam most hol tartok? Ott tartok, hogy még mindig nem fáradtam ki a Tisza-parti város Kálváriájára. Igaz, az oda vezető út, az a sugárút meglehetősen hosszú még egy gyalogláshoz szokott zarándoknak is, ám azon az úton villamos is jár, s egy villamosjegy aligha lehet több egy pohár borocska áránál. De oda kifáradni akár gyalog, akár villamoson körülményesebb, mint beülni egy kiskocsmába. Pedig erre nagy a csábítás, mert Szegeden rengeteg kiskocsma áll rendelkezésre. Nem szeretnék vele dicsekedni, de több mint másfél évtizede, amióta rendszeresen föllátogatok ebbe a számomra gyönyörűséges városba, legalább harmincban megfordultam. Nem azért, mert annyira iszákos lennék. Egyszerűen szeretem a kiskocsmákat. A környékbeliek találkozóhelyét. A Kálvária látogatását halogattam. Majd legközelebb, szédítettem magam. Nem azért, mert vonakodom a temetőktől, inkább azt vettem észre az évek múlásával, hogy a sírkertekben való kóborlásaim mind megnyugtatóbbak számomra. Szeretek bennük meg-megállni, nézelődni, emlékezni. A szóban forgó szegedit ez ideig mégis elkerültem. Hányszor is jártunk Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, 57
