Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Molnár Vilmos: Nagyanyám hokedlije

akár egy öreg hadfit. De újra és újra be lett kenve csillogó zöld festékkel, ami mintegy konzerválta a sebeket. Régmúlt csaták dicső emlékének aurájaként vonta be.

Legnagyobb erényét mégis az ülőke közepébe vágott hosszúkás, perselynyíláshoz hasonlatos rés jelentette. Igen alkalmatosán lehetett beledugni a kezet, s odébb lódítani, ha éppen útban volt. Szinte ok nélkül is kívánta a tenyér becsúsz- tatását és a lódítást. De a lábait összekötő négy vastag léc sem volt semmi. Ülés közben annyira célszerűen lehetett felpolcolni rá a lábat, hogy szállhatott érte az áldás készítője fejére, eredményesen matató két kezére.

A hároméves pályakezdő fiatalember számára ez a hokedli irányadóvá vált a tájékozódásban, támponttá lett a közlekedésben. Körüljárása kisebb expedícióval ért fel. Újabb expedíciók indításához szolgált kiindulópontként.

Változatlanságában is átváltozóművész volt a hokedli: mikor kellett kisasztal, mikor kellett szék, mászáshoz létra, játék közben vár. A körös-körül lábatlankodó kétségek közepette kézzelfogható négylábú bizonyosság.

Attól arrafelé a pályakezdő számára ő vált mérvadóvá az ülőalkalmatosságok megítélésében. Hozzá mérettek mind a székek. Klasszikus fotel vagy modem ergonomikus miskulancia, tonett-, forgó- vagy hintaszék, egyik sem numeráit mellette.

O lett a SZÉK, a székek széke, minden székek legszékebbike.

46