Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Zelei Miklós: „Annyira szerettem volna, hogy most már csinálhatom is” (Egy este Kiss Ottóval)

- Te mikor ismerted meg Simonyi Imrét?- Battonyáról 1980-ban költöztem a szüleimmel Gyulára, tizenhat éves voltam akkor, nem sokkal később ismerkedtünk meg.- Hogyan?- Hosszú történet.- Na mégis?- A gyulai strandon napoztam. Akkor éppen megnyertem egy középiskolai versíró versenyt.- Az Erkel Diák Ünnepeken, Gyulán?- Nem, hanem egy békéscsabai középiskolai versenyt. Én Csabára jártam középiskolába. Feküdtem kint a gyulai strandon, törülközőn, és egyik iskolatársam, egy gyönyörű lány odajött hozzám lila bikiniben, hogy megkérdezze, milyen versekkel nyertem. Az öreg Simonyi meg a Sztán Petivel, egy fiatalabb férfivel ült tőlünk vagy ötven méterre. Simonyi érces hangon, erősen gesztikulálva beszélt, azt hittem, színész, mert nyáron sok színész megfordul Gyulán. Ahogy a lila bikinis lány lefeküdt mellém, mindketten, az öreg és Peti is odafordultak felénk, úgy helyezkedtek, hogy lássák a lányt. Kezdtem leírni a verseket, az öreg meg odaküldte hozzánk a fiatal férfit, a Sztán Petit, hogy megkérdeztesse, mit írok. Visszaüzentem, hogy verseket. Milyen verseket, jött vissza Peti. Saját verseket, üzentem. Peti megint visszajött, és közölte, hogy a Simonyi Imrével ül ott, és hogy azonnal menjek át hozzájuk azokkal az úgynevezett versekkel. Menjünk, gondoltam, de fogalmam sem volt, kit rejt a név. A színészforma elkérte a verseket és elém tette az aznapi Népszabadságot, egy Simonyi-versnél kinyitva. Akkor értettem meg, hogy költővel van dolgom. Olvasta a verseimet, és közben többször megkérdezte, hány éves vagyok. Tizenhat, mondtam. Megint olvasott, és megint megkérdezte. Ez lezajlott így néhányszor, mire a végén azt találtam mondani, hogy most már lassan tizenhét. Elmosolyodott, és visszaadta a verseket, aztán felajánlotta, hogy megnézi a többit is, csak vigyem el hozzá a Dob utca 6.-ba, legépelve. De sokáig nem mentem, mert annyira azért nem érdekelt a versírás, az együttesünknek írtam dalszövegeket, azokat adtam be a pályázatra is, némi módosítással.- Mi volt az együttes neve?- Etna. Nem én találtam ki. Tardos Péter Ki kicsoda a magyar rockzenében? című könyvében van róla másfél sor: békéscsabai rockzenekar a nyolcvanas évek elején. Az öreg Simonyihoz persze hónapokig nem mentem, nem is vettem igazán komolyan a meghívást. A történet azonban folytatódott ott, ahol elkezdődött. Édesanyám ugyanis a várfürdő főpénztárosaként dolgozott; már benne voltunk a télben, az öreg ugyanazzal a fiatal férfival, a Sztán Petivel állt a pénztár előtt, és arról beszélt, hogy hetente jönnek hozzá ezek a - nem tudom pontosan idézni, hogyan fejezte ki magát -, hogy hetente keresik őt rosszabbnál rosszabb versírók a próbálkozásaikkal, és hogy menjenek inkább a jó anyjukba azokkal a szövegekkel. Ahogy így békésen elbeszélgettek a pénztár előtt, míg a sorukra vártak, egyszer csak azt mondja az öreg: „Volt a nyáron az a fiú a strandon, na, ő viszont nem jön! Hogy is hívják?" Kiss Ottó, mondta Peti. „Kerítsd elő nekem, de sürgősen!" És akkor anyám kiszólt a pénztárból, hogy az az én fiam. Az öreg visszaszólt, hogy na, akkor tessék neki megmondani, hogy azonnal jöjjön el hozzám. Ezzel kezdődött az a hat év, amíg Simonyi Imréhez jártam. De nem volt olyan nagyon szoros kapcsolat, közben főiskolára kerültem, Debrecenbe, akkor leveleztünk. A találkozók részben irodalomismeret-órák voltak, részben meg magyartörténelem14