Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 1. szám - Nagy Gábor: Nagy László: Gyászom a Színészkirályért című versének szemiotikai elemzése

képződik meg részletesen, a pozitív pólus a vers első és második felében. A költői én és a halott társítása a pozitív póluson már eleve előidézheti azt az elvonatkoztatást, ami szerint nem csupán Latinovits siratójaként olvasható a vers, hanem általában a géniusz, a kivételes alkotó szellem siratásaként. Hiszen a zseni, belülről, feltehetőleg eleve azt a kiélezett kétpólusú világértelmezést éli meg, amit a vers felvázol, mint ahogy a harmadik strófa kérdései - „Eb voltál vagy nagyranőtt Krisztus? / Csak jó ripacs, vagy színészkirály? / Szépség vagy eleven színhús?" - is a géniusz kontra világ kettősségből nőttek ki, s a géniuszok meg nem értettségének, beilleszkedni nem tudásának tünetei.

Ezt az értelmezést a szemantikai műveletek mellett szemiotikái társítások is erősítik. A vers intratextuális síkon idézi meg József Attila alakját: a „kerengj föl a porból, / szállj föl versmondó nagyharangnak!" összecseng a József Attila! című Nagy László-vers e sorával: „A porból vedd fel kajla kalapod, t vértanú vállad". Másrészt ugyanúgy a reményt követeli az elsiratottól: „József Attila! / te add nekem a reményt", illetve „Vicsorogd rám a reményt", szólítja fel a halottat.12 És intertextuálisan is megidéződik József Attila alakja: a „gyere el hozzám / nyári ruhádban, a gyöngy fehérben" a József Attila-i „könnyű, fehér ruhában" sort is asszociálja; a „minek a sebeket fölvakarni" is utal a [Karóval jöttél...] költőjére. Természetesen a referencia síkján is egybekapcsolódik a két művész sorsa (az öngyilkosság, a vonat, a balatoni színhely révén emblematikusan is), de nem kell, hogy e tényekre szűkítsük a párhuzamot. A Szilágyi Domokost búcsúztató beszédből komponált halottbúcsúztató prózavers, az Aki szerelmes lett a halálba már címével is idekapcsol egy újabb sorsot, s ez a vers is utal konkrétan József Attilára: „íme, hát meglelte ő is". A „tündér"-nek aposztrofált kortárs költő búcsúztatója is fölvet olyan mozzanatokat, amelyek a géniusz természetét, sorsának törvényszerűségeit kutatják: „Te glóriás, te elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje már." De az Ady Endre andezitből is hasonló kérdéseket feszeget, amikor Ady életének küzdelmeit vonja látomásos közegbe:

Hányszor az öldöklő angyal - nemcsak a képzeleti - elszállt a halántékodnál, míg te a vídia-csákányt ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás, s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt, mert aki áldva: kétszeresen verve.

A „vérrel jelölt"-ség, ugyanúgy a kiválaszottság (és kiközösítettség) stigmájával jelöli meg Ady Endrét, mint a „valami vérző eskü szerint" kifejezése Latinovitsot.13

De folytathatnánk az utalásszerűén a vers szövegéhez és Latinovitshoz kapcsolt géniuszok sorát: a „nincs már Hamlet" drámai kijelentése nem csupán Latinovits egyik fontos szerepére utal, melléje helyezi egy korábbi művészgéniusz: Shakespeare arcképét is.

A Gyászom a Színészkirályért e versek kontextusában nemcsak egy géniusz siratója, hanem könyörgés is a géniuszokért, akiket a „közöny és középszer" közönyösen és elhamarkodottan ítél meg és felejt el. Ezen a közönyön és kirekesztésen felháborodva válik élessé a sirató hangja, szegi meg a műfaji szabályokat, csalja meg az olvasói várakozásokat - s

12 Ezekre először rámutatott: Görömbei 2005 [1992], 530-531.

13 Ebbe a stigmatizációba is odaérti Görömbei József Attilát és Szilágyi Domokost. Görömbei 2005 [1992], 522.

90