Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Nagy Gábor: Nagy László: Gyászom a Színészkirályért című versének szemiotikai elemzése
itt megfordul, bogarak tárgyiasulnak vonatokká, a kicsinyítés többnyire kellemes, otthonosságot sugárzó eszközével; valójában a sürgés, az ismétléssel nyomatékosított piros szín elevenségét a rothadás járja át: Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva sürgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat? Az a nézőpont- és dimenzióváltás, ahogy a párzó bodobácsok látszólag kellemmel felidézett sürgésétől az uborkafák groteszk képéig eljutunk, megismétli azt a feszültséget, ami már a verskezdés intenzitás-váltásaiban is megragadta az olvasót. Külön remeklés, ahogy a látomásos látvány-egység egyik tagja - felidézve a 'felkapaszkodott az uborkafára' szólást, mely azokra vonatkozik, akik érdemtelenül jutnak magas polcra - épp e másodlagos jelentés révén mintegy kimozdul a látvány teréből, miközben annak is koherens része marad. Ez a kibillentett elem készíti elő a szakasz utolsó két sorában megfogalmazott költői reflexiót, ami visszakapcsol a költői én etikai alapállásához. Az emberi környezet is az irónia érték-semmisítő gesztusaival jelenik meg. A „nyár van " variatív ismétlő szerkezetekben visszatérő motívumában a középszer közönye visszhangzik egyre sivárabban: előbb még „Aranyos meg édes nyár van s béke", majd „béke van, nyár van", végül már csak szikáran: „nyár van". A részvétlen színésztársak pitiző „operett-kutyaként" animizálva, az emberi lakhely groteszk módon „vasbeton-galambház"-zá kicsinyítve jelenik meg, ahol „illene, hogy én se fázzam, / csak búgjak fehéren, turbékoljak", idézi fel a költői én a középszer elvárását. Az irónia itt azáltal válik különösen erőssé, hogy az olvasó várakozásával szemben a kicsinyítés és az animizáció nem pozitív értéktulajdonítást eredményez, hanem a kissze- rűség és az öntudatlan, szellemtelen közöny kifejezőjévé válik.11 A vers harmadik szerkezeti egységét az utolsó két strófa adja. E vokatívuszos, a halottat megidéző és megszólító szakasz illeszkedik leginkább a sirató műfajába. Itt történik meg a költői én és a halott szemantikai összekapcsolása pozitív értékpóluson. A motivikusan nagyon sűrűn szőtt szöveg több eleme ismétlődik itt, még a pólus másik felének egyes elemei is - a sürgés a 'sereg' motívumában, a 'fehér' minőségileg megemelve: „gyöngyfehérben", vagy akár a 'nyár' -, nyilván annak érzékeltetésére, hogy „a kísértetnek is őrült Király" is ebből a közegből vált ki, lett „nagyranőtt", majd „vicsorgó, vad" Krisztus. Még a harmadik strófa jelzős szerkezete, a „nagyranőtt Krisztus" is ismétlődik, de az elemei szétválnak, s immáron „a nagyranőtt sírból" száll ki „szél-Krisztusként ragyogva" a halott. A vers tehát a műfaji elvárások, szabályok részbeni megszegésével alakít ki aktív befogadói pozíciót. A bináris oppozíció alapstruktúráját felrajzoló vers az egyik pólussal szembeni vádló hang következményeképpen szegi meg a műfaji elvek rendjét. Ez a bináris oppozíció fokozatosan rajzolódik ki; negatív pólusa a vers első és második egységében 11 Ezt az értelmezést erősíti az a finom észrevétel, hogy a kontextusban „a »dinnye« és a »tök« szavak pejoratív mellékjelentése fölerősödik, a vevők és a kofák jellemzésévé vélik". Görömbei 2005 [1992], 527. 89
