Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kerényi Ferenc: Irodalomtörténészi voks egy elhúzódó történészi vitában (Miskolczy Ambrus két könyvéről)
kiépítése, a Duna partján teherpályaudvar létesítése, a kórház fejlesztése, a Kamarás-Dunán ingyenes fürdő megnyitása stb. Hogy mindezt hogyan tudta megvalósítani? Ennek megválaszolásában segítenek a kötetben található dokumentumok. A szerkesztők a könyv előszavában a kutatásról, Borbíró életrajzáról írtak, amit egy családfa egészít ki. Ezután következik a Levelezés 1929-1962 című fejezet, amelyben összesen 69 baráti, rokoni, szakmai levél található. Ezek zömét a közigazgatás-tudomány jeles képviselőjének, Gőbel József barátjának írta Borbíró. A másik jó baráthoz, Nagy András, Baja város főépítészéhez íródott levelek közül fél tucatot tartalmaz a forrásgyűjtemény. A kor neves személyei közül többek között levelet írt Klebersberg Kunónak, Nagy Ferenc miniszterelnöknek, Bibó Istvánnak. A kiadványban helyet kapott egy-egy Martonyi János és Magyary Zoltán által Borbírónak írt levél is. A bajai művészek közül levelezést folytatott Miskolczy Ferenccel, Oltványi Imrével és az Éber családdal. A családtagok közül elsősorban lányával, Adrienne-nel, majd később unokájával, Bodroghy Bálinttal levelezett. A levelezésgyűjteményben a Nagy Andrásnak címzett levelek közül ötöt Borbíró Ferenc idősebb lánya, a „Babci"-ként emlegetett Bodroghy Ferencné Vojnics Adrienne, hármat pedig felesége, Borbíró Ferencné Bereczk Piroska irt. Mivel Borbíró Ferenc Márta nevű leánya Szent-Györgyi Albert második felesége lett, így a levelezések között megtalálható a Szent-Györgyi család néhány levele is. Pauline Mariann angol írónő az 1950-es évek végén Bodroghy Bálinttól érdeklődött a magyarok gyászolási szokásairól. A Borbíró unoka nagyapjának továbbította a kérést, mondván, ő talán többet tud a témáról. A válaszlevélben a nagypapa előadta, hogy bár nem hallgatott folklórstúdiumot, mégis állíthatja: a téma korántsem ilyen egyszerű. „Akármilyen kicsi lett hazánk, még mindig sokkal nagyobb, semhogy valamely szokás »általános« legyen. Változó az: kor, társadalmi réteg s hely, sőt nemzetiségek [sváb, tót, déli szláv] szerint. Van falu [város], amelyben valamely szokás valamelyik felekezetre [!], társadalmi rétegre szinte kötelező volt, de a szomszédban aligha tudtak róla, sőt - ha szóba került - furcsállták!" Érdekességként említette, hogy Szabadkán a jobb módú katolikus gazdákat, és a körükből kikerülő ügyvédeket, hivatalnokokat a 6-8 tagú templomi fúvószenekar kísérte utolsó útjára. Akinél ez elmaradt, könnyen megszólták: „Ezt már sajnálta a család a halottól". Mellékesen jegyzem meg, hogy a leveleket tartalmazó fejezetcímben szereplő évszámok közé apró nyomdai hiba csúszott, ugyanis a záróév nem Borbíró halálának éve (1962), hanem 1964, mivel az utolsó néhány levelet Gőbel József, Szent-Györgyi Albert és felesége 1963-ban, 1964-ben váltotta. A levelezéseket két visszaemlékezés követi. Mindkettőt Bodroghy Ferencné Vojnics Adrienne írta Vancouver városban az 1957. esztendőben. Az elsőben a család 1951-es kitelepítéséről emlékezett. A Bihar megyei Nagyrábé nevű faluba szállították őket munkaszolgálatra. Bodroghyné szavait idézve, tették mindezt azért, mert „mi milyen undorító, kizsákmányoló, népzsírján-élő, hazaáruló banda vagyunk, de lám a demokrácia nem irt ki bennünket - pedig megérdemelnénk -, hanem módot nyújt arra, hogy megjavuljunk, és hasznos tagjai legyünk a társadalomnak". Szállásuk egy hatalmas istállóban volt, amit előtte ki kellett takarítaniuk. Az alvóhelyként szolgáló tiszta szalmára várva, egy kis lompos öreg emelkedett szóra. Oldandó a feszültséget, bemutatkozásra szólította fel sorstársait. A sort kezdve, magáról elmondta, hogy katonaként szolgált az első és a második világháborúban. 1943-ban nyugdíjazták, majd miután a „rendszer" elvette a nyugdíját, felesége földjét, volt már söröskocsis és csomagkihordó is. Élete párja beteg lévén, két fiával érkezett. Se pénzt, se élelmet nem hozhattak magukkal. A dióhéjban vázolt, szomorú élettörténetek ellenére rövid időn belül belemelegedtek a társalgásba, a szemek kifényesedtek az emlékektől. „Így feltámadtak a röppenő megjegyzésekben a történelmi nevek, kedves helyek, csataterek, minden salakmentesen tiszta és szép lett az emlékezés varázsában. Egy régi életforma, egy letűnt társadalmi réteg kedves kísértetei jártak közöttünk." Borbíró Ferenc lányának emlékező sorait olvasva látjuk, hogy még a nehéz élethelyzetbe került emberek is tudtak meleget varázsolni egymás szívébe. Bodroghyné másik visszaemlékezésében a Csepregről Ausztriába való menekülésük történetét meséli el. Borbíró Ferencet Márta leánya kérte meg, hogy vesse papírra, amit családjuk történetéről tud. Ezeket az 1956-ban Keszthelyen írt visszaemlékezéseket olvashatjuk a Honnan jöttünk - kik vagyunk című fejezetben. Két nemesi bunyevác család, a Vojnics és a Fratricsevich tagjairól írta le emlékeit. Kedves emlékeket őrzött apai nagyapjáról, akinek tanyáján sokat gyerekeskedett. A határban lévő „szállás", a városból kiszabadulva, mindig a szabadságot jelentette számára, ahol emellett a munkák szigorú rendjét is 110
