Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kerényi Ferenc: Irodalomtörténészi voks egy elhúzódó történészi vitában (Miskolczy Ambrus két könyvéről)

de csak 1836-ban publikált; a latin nyelvű munka csak 2000 óta olvasható magyarul is. (A Függelék viszont szép válogatást hoz kézirataiból: 67-79.) A felvilágosodás és a liberalizmus közötti időszak jellegzetes figurája ő: még a klasszicista esztétika nyomán állította föl rendszerét, de - mint kantiánus filozófus - a „Sapere aude!" (Merj tudni!) elve alapján vizsgálódott és gondolkodott. Beleértve a königsbergi mester bírálatát is. Ugyanakkor romantikus életérzés hatotta át, a szabadság, és ezen belül a szabad vizsgálódás szelleme, vagy ahogyan Miskolczy fogalmazott: „Kantot romantizálta." (31.) Greguss tanította a történelmet is Kossuthnak. A diák történelemjegyzetének 1131-ig vezetett töredéke fennmaradt, mint ahogyan az 1850-es években a Kossuth fiúk számára készített természetjogi jegyzeteken is meglátszik az eperjesi évek szellemi hozadéka (333.). Greguss nem volt történész; egyformán felhasználta a klasszikusnak tekintett forrásokat (például Bonfinit), a katolikus történetírókat, és ezen belül a jezsuita iskola munkáit (Palma, Pray, Katona István), szabadkőműves szellemiségű (Fessler) és evangélikus műveket (Engel). Ezekből állította össze azt az eseménytörténetet, amelyet diákjainak tanított. Ehhez óhatatlanul bizonyos forráskritikát kellett végeznie.

A könyv egyik legérdekesebb fejezete, amikor Miskolczy a Szent István-kép felekezeti változatait rajzolja meg (35-43.). Greguss az evangélikus megítélés sajátos változatát képviselte. Visszavett a katolikus barokk „apostoli király" képéből, amikor felhívta a figyelmet a források alapján arra, hogy a magyarok már a X. században szórványosan fölvették a bizánci kereszténységet. A reformátusok az egyházszervezői tevékenység primátusa helyett a nagy törvényalkotót, a nemzeti érdekeket képviselő uralkodót látták és láttatták István királyban, annak az érlelődő elképzelésüknek szellemében, hogy a kálvinista „a" magyar egyház. (Levéltári kutatásai során a recenzens is találkozott olyan tanúvallomásokkal, amelyekben a megkérdezett, olykor írástudatlan tanú magát „magyar vallású"-nak, azaz reformátusnak nevezte.) Az István-ábrázolás természetesen összefüggött a latin felvételének problémakörével, s így előzményét képezte a nyelvkérdésnek. A soknemzetiségű ország közös, a nemzeti ellentéteket közvetítő nyelvének bemutatása sem nélkülözte azonban a barokk-katolikus hegemónia és az egyházzal fölvett nyelvhasználat csöndes bírálatát.

Kellő számú forrás híján Kossuth itt szerzett ismeretrendszere nem rekonstruálható a maga teljességében, ám annyi mégis bízvást elmondható, hogy itt ismerte meg a felvilágosodás észkultuszát, de „a természet mint nyitott könyv" metaforát is, amely egyébként - figyelmeztet rá Miskolczy - az első magyar romantikusnak tekintett Kisfaludy Sándornál is olvasható: „Vezérlőm itt a Bölcsesség / Könyvem a nagy természet." (52-53.) És hogy a szerzőnek a folytonosságra utaló példáit egy továbbival meg- toldjuk: Greguss legjobb tanítványa az a Vandrák András volt, aki 1845-ben az eperjesi diáktársaság tanár-elnökeként üdvözölte az idelátogató és fáklyás zenével ünnepelt Petőfi Sándort.

Mint általában a jó könyvek, Miskolczy Ambrus itt tárgyalt kötetei is kitűznek feladatokat, akár a társtudományok számára. És még akkor is, ha ez eredetileg nem állt a szerző szándékában. Ilyen például a XVin. századi „hungarus"-tudat több tudományág összefogásával földolgozandó kérdésköre, a természetkultusz alakváltozása és a belőle kinövő reformkori neopanteizmus, amelyet Vajda Péter, Czakó Zsigmond és Petőfi Sándor nevével fémjelezhetünk. (Neo-, mert benne a természetvallás szociális felelősségvállalással párosult.) De szellemi láthatárunkon már föltűnt 2009, Kazinczy Ferenc születésének 250. évfordulója is. A bejelentetten Kazinczy-monográfiára készülő Miskolczy Ambrus újabb munkáját-munkáit azzal a figyelemmel várjuk, amelyet eddigi, sorjázó könyveivel kiérdemelt magának, minden leírt mondatának.

108