Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kozma Dezső: Dsida vonzásában
legnépszerűbb költőjének, Kisfaludy Sándornak személyét (30-33.) és Berzsenyi Dánielt is (33-34.). A következtetést pedig elemzései végén így vonja le: „...átmeneti időszakok átmeneti embereit nehéz még a maguk által kialakított - egyébként változó - pózokban is beleszorítva jellemezni." (34.) Tegyük ezúttal is hozzá az irodalomtörténészi véleményt. Gr. Teleki József, a nyelvújítás nagyhatású szószólója, a Magyar Tudós Társaság leendő első elnöke 1818-ban, amikor A régi és új költés külömbségeiről című tanulmányában az európai romantika első magyar definícióját adta, Kisfaludy Sándort nevezte meg az egyetlen magyar romantikusnak. Kortársként cáfolva meg azt a később közkeletű felfogást, hogy a romantika (és a mögötte fölsejlő liberalizmus) nálunk szellemi behozatal eredménye. Ha gondolatban felidézzük Berzsenyi Dániel alapvető költői konfliktusát, lávaként fortyogó romantikus tudattartalmait a márványosan hűvös klasszicista formákban, ismét az áthajlás, a folyamatosság érveit látjuk. De Miskolczy példája a Bánk bán-recepció története is (79.), ahogyan közönsége felnő hozzá, és mint az érdekegyesítés történeti előképét tekinti. Érdekes részterülete e vitának a Napóleon-megítélés alakulása. (Miskolczy ezt történész és irodalomtörténész, Kosáry Domokos és Tárnái Andor egykorvolt polémiája kapcsán veti föl: 47-48.) Noha Bonaparte Napóleon fölemelkedése, élve tehetségével a kedvező történelmi pillanatban, megfelelt a romantikus hős, a maga faragta ember eszményének, féktelen hatalomvágya, zsarnoki hajlamai a kortársak számára kimerítették a nagy személyiség „vétség"-fogalmát, amely a romantikus tragikumfelfogás központi kategóriája volt. Említhetjük itt Berzsenyi Dániel Napóleonhoz intézett epigrammáját vagy még inkább Vörösmarty Mihály hamvába holt drámatervét. Az irodalom, tágabb értelemben a kultúra vette át (történelmünk során korántsem utoljára) a politika apálya idején - 1795 és 1825, de különösen az országgyűlések szüneteltetésekor, 1812 után - a primátust. Az ennek kifejezésére használt búvópatak-metafora (66.) mellett Miskolczy pontosabb elemzéssel is szolgál Jürgen Habermas elmélete nyomán, amikor rámutat, hogy a társadalmi nyilvánosság markánsabb formaváltozásai valóban kelthetik a megszakítottság benyomását és kiválthatják a periodizáció reflexét. A demokratikus kultúra titkostársasági korszaka (szabadkőművesség és a mintájára szerveződött magyar jakobinus mozgalom) valóban lezárult 1795-tel, helyére egyre inkább a magántársasági formák léptek (gondoljunk az 1810-es évek Kecskeméten is megszaporodott és hatalmi gyanakvással kísért „magánszórakozó" társaságaira, baráti körökre, vadászkompániákra), hogy azután mindezt a modern nyilvánosság megteremtett fórumai váltsák fel, középpontban az első számúnak tekintett szabadságjoggal, a sajtószabadsággal (93.). 1885-ben, amikor Concha Győző a tulajdonképpeni vitát megnyitotta A kilenczvenes (ti. az 1790-es) évek reformeszméi és előzményeik című könyvével, új forrástípust kapcsolt be, az évtized röpirat-iro- dalmát. A mai történésznek ez kevés volna. Miskolczy azonban lenyűgöz forrásbázisa tágasságával, olvasottságával, tájékozottságával, és mindehhez járul színes, élvezetes stílusa. Másik, egy időben megjelent könyve, a Kossuth Eperjesen szorosan kapcsolódik az előző kötet szerzői szándékához, amennyiben azt vizsgálja, hogy a magyar liberalizmus egyik vezéralakja 1816 szeptembere és 1819 nyara között, a retorikai-poétikai és a filozófiai-teológiai osztályt végezve, milyen eszmehatásokat szívott magába az eperjesi evangélikus kollégiumban. Ezt az oktatási intézményt később, az 1830-as évek végén - magyar irodalmi diáktársasága révén - mindig is nagyra tartotta az irodalomtörténet-írás, lúszen (többek között) Sárosi Gyula, a Vahot fivérek, Lisznyai Kálmán, Kerényi (Christmann) Frigyes indultak innen a magyar literatúrába (6-7.). A Kossuth által exponált időszakban még némileg más volt a helyzet. Olyan professzorok tanítottak itt, mint Carlowsky Zsigmond (Sigismundus Carlowsky), igazi „hungarus" polgár, a szónak még a nyelvi harcok fellángolása előtti, XVIII. századi értelmében, akinek - Miskolczy szellemes megjegyzése szerint - „[tjalán még anyanyelve is latin lehetett". (11.) Természetjogot és egyetemes közjogot oktatott, erről (1811-ből) jegyzetei is maradtak. Szemben a szokásos felépítéssel, a hatalmi formák tárgyalását nem az arisztokráciával kezdte és a monarchiával folytatta, hanem a demokrácia előnyeinek ecsetelésével (13-16.). Ez kétségkívül több volt, mint az aranykor-képzetek valamilyen klasszicista továbbéltetése. Azt is hangsúlyozta, hogy minden rendszerből a jót kell átvenni és érvényesítem, kompromisszumok árán. Kossuth ebből a magyar liberalizmus egyik alapvető elvét vonhatta el magának: a fejlettebb európai minták kritikával való kezelését és átvétel közbeni jobbításának igényét. Ismerjük továbbá Carlowsky 1813/14-es és 1816. évi retorika-előadását. Ennek hatását az évszázad egyik legnagyobb hatású szónokára aligha lehet túlbecsülni. A példák között egyébként nála is felbukkant a kor Napóleon-komplexusa. A professzornak 1817-re lett elege a pedagógusi tevékenységből, az ezzel járó szegénységből és kollégái konzervativizmusából: ekkor lemondott állásáról. Utóda, Greguss Mihály (Greguss Ágost apja) életében mindössze egy esztétikai kompendiumot adott közre, amelyet 1817-ben állított össze, 107
