Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kozma Dezső: Dsida vonzásában
Kerényi Ferenc Irodalomtörténészi voks egy elhúzódó történészi vitában (Miskolczy Ambrus két könyvéről) Miskolczy Ambrus régi törekvése, hogy feltárja történelmi fogalmaink egy részének szellemi forrásvidékét, figyelemmel kísérje átalakulásukat. Vizsgálódásai közben azonban mihamar és menthetetlenül beleütközött abba a történészvitába, amely több mint 120 éve folyik: folyamatosság vagy megszakítottság jellemzi-e a felvilágosodás és a liberalizmus közötti időszakot, a modern nemzetté válás szempontjából nagyon fontos, 1790 és 1830 közötti éveket? Egyik könyvének (A felvilágosodás és a liberalizmus között) már címe is tetszik, mert pontos. A gyakrabban használt „felvilágosodás és romantika/reformkor" között kevésbé az. Egy stílusirányzattal, a romantikával lefedni egy eszmetörténeti korszakot akkor sem célszerű, ha alkalmazzuk a Victor Hugo-i aforizmát: „A romantika nem más, mint szabadelvűsig a művészetben". Ezáltal ugyanis felmentve érezzük magunkat az irány- és arányelemzések alól. Nem fogjuk megérteni, hogy a fiatal Kölcsey miért verselt jobban latinul, mint magyarul (27.), Vörösmarty Mihály miért használta élete végéig előszeretettel a hexametert, mit jelentett (Szauder József találó, szép szavával) az „udvarházi klasszicizmus ", hogyan hajlik át az érzékenység, a szentimentalizmus lírája, könnyeztető regényirodalma vagy színpadi érzékenyjáték-hulláma a biedermeier napi kulturális fogyasztásra szánt irodalmi kultúrájába. A „reformkor" viszont itt azért pontatlan, mert egységes, közfelfogáson alapuló periodizációt feltételez, pedig ilyen nincs. Korszakolásra persze az oktatásban, a tudományos közművelődésben szükség van, de ebben történettudomány és irodalomtörténet máig nem tudott dűlőre jutni. Ráadásul a dátumokkal bűvészkedni is lehet. íme egy példa: az irodalomtörténet az Aurora zsebkönyv megjelentetésétől, 1821-től számítja az irodalmi reformkor kezdetét, a történettudomány 1830-at tekinti kezdőpontnak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Kisfaludy Károly csak 1824-ben szerezte meg tulajdonként az Aurorát, és ettől kezdve valósíthatta meg igazán elképzeléseit, Széchenyi István pedig 1825-ben tette megajánlását a Magyar Tudományos Akadémia alapítására, az évszámok máris közel kerültek egymáshoz. Folytatva: 1828-ban történt meg az irodalmi stílusváltás látványos aktusa klasszicizmus és romantika között, Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly pesti kézfogásában, de ugyanabban az évben kezdődött meg a Tudományos Akadémia működésrendjének kidolgozása is. Tényleges működése pedig 1830-ban indult, a történettudományi reformkor kezdő esztendejében, mellesleg Kisfaludy Károly halála évében. A periodizáció viszonylagosságának szemléltetése azt is segít megértetni, az irodalomtörténet-írás miért vallotta mindig is a folytonosság elvét. Miskolczy, miközben a megyei politizálás (az 1790-es országgyűlés által előírt rendszeres munkálatok 1828-as elővétele és átdolgozása), a kultúra, sőt a filozófia szintjén is érvel a folyamatosság mellett, a vita középpontjába - úgy véljük, helyesen - a Szekfű Gyula nagyhatású Magyar Történetének V. kötetében (1936) kifejtett és alkalmazott „rendi nacionalizmus" kulcsfogalmát helyezi. Mivel ennek ismérveit Szekfű a rendiség és a nacionalizmus mellett a nyelvi programban határozta meg, ideológusának Kazinczy Ferencet tette meg, azaz „Szekfű Gyula szakított a modern magyar történetírást megalapozó liberális szemlélettel és annak optimizmusával, mégis mintha valamit még megőrzött és éltetni akart volna abból. Amikor a folytonosságot vallotta, a magyar szépirodalmat is figyelembe vette.” (41.) Miskolczy vitatkozik Kazinczy ilyen értékelésével, magát az européer széphalmi mestert idézve (29-30.), ám egyidejűleg megvizsgálja, íróink közül ki lehetett volna még erre a szerepre alkalmas(abb)? így felveti a kor 106
