Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról
példázatosság szövegbe emelése és az elutasított fanatizmus árnyaltabb megjelenítése érdekében van szüksége a szerzőnek. Az író a Grófnál tett látogatása alkalmával egyértelmű párhuzamot állít fel a hangyák és az emberek társadalma között, miközben a Gróf cselekszik: hangyákat gyűjt egy dobozba, majd az idegen boly rovarai közé szórja őket, amelyek pillanatok alatt megölik a begyűjtött hangyákat, közvetlenül példázva, hogy a (jól) szervezett társadalomban is animális ösztönök lépnek működésbe a viszonylag jelentéktelenebb kihívásokkal szemben is. A Gróf saját cselekedetére értve jelenti ki, hogy „oly mindegy, hogy mi ad értelmet az ember életének", ami eléggé fenyegetően hangzik, visz- szautal Az ötödik pecsét nyilasaira. A Tábornok életének értelmét az adja, hogy vadállatokat szoktat egymáshoz, hogy azok békességben éljenek egyazon fedél alatt, tehát ellenpéldája a Grófnak. Róla csak az éjjeliőrnek jut eszébe, hogy mi is történhet, ha a Tábornok meghal a vadakkal zsúfolt házában - a megszelídített jószágok őt falják föl elsőként éhségükben. Feladatvállalásának jámborsága mellett a Tábornok viszi át a Húsz órába Az ötödik pecsét Készéi fényképészének hamis elhivatottságtudatát, felsőbbrendűségének gőgjét, messia- nisztikus elkötelezettségét. Itt azonban megjelenése pillanatától fogva nyilvánvaló, hogy beteg ember beteges képzelgéseiről van szó. O mondja, hogy „az elhivatottság éltetője a kételkedés, mely új győzelmekre sarkallja az embert", s aligha lehet kételyünk felőle, hogy saját elhivatottságának bizonyítására szemrebbenés nélkül eltiporná azokat, akik az ő elhivatottságával szemben éreznek kételyt, még annak ellenére is, hogy a falubeli gyerekek kedvelik, és hogy az emberiség összebékítését tartja feladatának. Fanatizmusa csak latens veszélyeket hordoz, miközben Varga Sándor és Kiskovács Géza elvakultsága veszedelmes. st- * * A Húsz óra ugyanolyan nyitva hagyott mű, akárcsak Az áruló, a kibontatlan példázatával, egyebek között ez az az újszerűség az elbeszélő által teremtett világban, ami lehetővé tette Sánta Ferencnek, hogy a még jelennek számító közelmúltról epikai hitelességgel hozzon létre műalkotást, amely politikai időszerűsége mellett azért fontos különösen, mert megteremtette saját formáját, amiben felsejlik a film formanyelve, erős hangsúlyt kap a ballada drámai párbeszédessége és lírai monológjai, a megfigyelő narrátor majdnem teljes háttérbe húzódása, egy olyan regényalakzat, ami egyedi szuverenitásával megteremtette a további (regény)beszéd lehetőségét. Sánta Ferenc ennek - és a mű remek fogadtatása - ellenére a csöndöt választotta. Nyilatkozatai szerint 2-3 regényen is dolgozott a későbbiekben, de nem adta ki őket a kezéből. Legvalószínűbben azért, mert legmélyebb morális meggyőződése volt, hogy hazudni nem szabad - különösen nem egy olyan hatalom mellett, amely egy forradalom elhazudására is képes, hogy a sokat nem szaporítani kell, hanem a kevésből kell kiszűrni az értékeset, eközben pedig a magyar próza egy olyan paradigmaváltáson ment keresztül, amely Sánta Ferenc epikáját a „maga világába ragadt- ként" igyekezett bemutatni. E három tényező mindenképpen indokolhatja azt, hogy Sánta Ferenc négy évtizede úgy vélhette, egyre kevesebbek számára írhat. Maga is választásra kényszerült: hazudni vagy elhallgatni. A csöndöt választotta. Miként a Győrffy Miklósnak adott interjúban14 magyarázta: Én sok keserű dolgot írtam, amit aztán, ha befejeztem, eldobtam, vagy pedig, amikor már láttam, hogy nincs erő bennem ahhoz, hogy a magam által penzumnak tekintett utolsó szót, azt, hogy mégis, mégis fáradozni kell, vagy azt, hogy mégis van remény, képes legyek a hitelesség erejével a műbe beleszőni - hazudni nem lehet az írásban, az íráson keresztüllát az ember, mint egy ablaküvegen, az írónak a szívéig, a leikéig, az értelméig -, akkor feladtam az írást." Hogy világosabb legyen: 14 Új Tükör, 1986. november 23. 63
