Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról

Kiskovács apja 50 holdas nagygazda volt, cselédeket tartott, velük dolgozott, de az étkezésekkor megalázta őket, a fazékból egyedül ő vehette ki a húst, a cselédeknek be kellett érniük a levessel. Jóska is nála dolgozott, s amikor gyermekének húst mert adni az ebédre a mezőre hozott fazékból, a gazda elküldte őt is és a feleségét is a munkából, ami miatt más gazdánál se kaptak helyet, gyermekük belehalt a nélkülözésbe. Jóska később ezért rúgatta ki Kiskovácsot az egyetemről. Kiskovács törvénye innentől a szemet szemért, fogat fogért, vagyis a személyes bosszú.

A cselédből lett (birtok)igazgató Jóska első volt a földosztásnál, akadt, akit kényszerítenie kellett a föld elfogadására. A cselédből lett kistermelő azonban nem igazán tudott mit kezdeni a földjével, hiszen nem volt mivel művelnie, így újra napszámba kényszerült, hogy a módosabb gazda megszántsa a földjét, kicsépelje a termését. Ám az újbóli cselédsorsot is elfogadták volna, csak ne kényszerüljenek szövetkezetbe. Végül azok fordultak Jóska ellen, akiket saját életük jobbítására kényszerített, mert maguk nem akarták kezükbe venni sorsuk igazítását. A regényt záró XX. fejezet olyan embernek mutatja Jóskát, aki megfáradtán ugyan, de akkor is végzi munkáját, amikor nem köszönet, hanem megvetés jár érte, de őt ennek vállalásában teljesen más vezérli, mint Az ötödik pecsét Gyuricáját. Jóska nem maradt adósa senkinek, megfizetett minden sérelméért, de nem a személyes bosszú útján, haragra nem haraggal válaszol, ő az, aki a regénytörténet idején mindvégig erkölcsös ember tud maradni.

Ez a regény is párbeszédek sorozatából építkezik, a beszélgetést csak rövid, mechanikus cselekvésre mutató utalások szakítják meg, rágyújtanak, töltenek, isznak, de az író által megszólítottak beszélgetés közben is folyton valamit cselekednek: porlasztót javítanak, gallyat törnek, krumplit hámoznak, kávét darálnak, pénzt utalnak ki, reggelit, vacsorát készítenek, soha senki sem tétlen. A jelenben való szelíd cselekedetek szándékosan ellenpontozzák a múlt elemi indulatait. Hosszabb lélegzetű - két könyvoldalnyi - leírással csupán a XII. fejezetben találkozunk. A falura telepedő este érzékletes megjelenítéséről azonban kiderül, hogy nem is a látvány, a benyomás az ihletője, hanem az emlékezet, és ez teszi igazán líraivá a leírást, egyben jelzi, hogy a leírás, s vele együtt a regény nem riporteri, hanem írói alkotás. Ezt megerősíti a XVI. fejezetben közölt áldokumentum, „Az Újfalusi Kossuth Termelőszövetkezet vezetőségi ülésének jegyzőkönyve", ami remek írói megoldással érzékletesen jeleníti meg a kort, a gazdasági problémákat, a szövetkezet(ek)en belül felmerülő gondokat, a tagság szemléletbeli elkülönböződését, mentalitásbeli ütközését, a szociális kérdések megoldási módját, a falusi ifjúság tanulmányainak támogatását, vagyis mindazt, ami a regényírás jelenének falusi problémájaként várt megoldásra, ugyanakkor már a diákság támogatása, a talajjavítás lemondásokkal járó beruházása az előremutató, hosszú távú gondolkodást is példázza.

A XVIII. fejezetet egy bekezdésnyi leírás vezeti be, itt az éjjeliőr idézi fel azt az éjszakát, amikor Balogh Anti és (igazgató) Jóska egy hónapra rá, hogy Anti rálőtt Jóskára, a gazdaság irodájában találkoznak. Az elbeszélés ezen a ponton jelen időre vált, mintha az éjjeliőr helyett az író lenne szemtanúja egymásnak feszülésüknek. Jóska a forradalom alatti meghunyászkodását veti Anti szemére, a cseléd, a paraszt örökös főhajtását, saját élete irányítására való képtelenségét, érdekei fölismerésére való alkalmatlanságát. Vele szemben Anti úgy érzi, a forradalom hagyta őt cserben, a hatalom alkalmatlanokat és érdemteleneket állított fölé, őt pedig feltétlen alázatra kényszerítette. Kettőjük gondolkodásának különbségét Sánta Ferenc ravasz módon azzal nyomatékosítja, hogy Jóska belevörösödve ordít, majd üt, Anti azonban csak magában válaszol, hasonló, de kimondatlan indulattal, s akkor is néma, amikor visszaüt.

A regényben két beteg ember is megjelenik, a Tábornok és a Gróf, mindketten a szöveg vége felé, a regény pedig tulajdonképpen a Tábornok alakjával zárul. Mindkettőre a

62