Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról
magatartás gyűlöletes, és lehetőség szerint eltiprandó: Én azt mondtam magának, amikor ezt a nyomorult parasztot hozta elém, hogy senkit sem gyűlölök jobban, mint őt, mert gyáva és nyüszít, és gyávaságában úgy akar megmaradni a nyomorúságában, ahogyan van. Amikor aztán elém hozta ezt a papot, akkor azt mondtam magának, hogy semmi a gyűlölet, amit a paraszt iránt érzek, ha erre a bitangra tekintek, mert mint a kígyó, úgy mérgezi az embert a hitványságával, úgy veszi el az erejét tőle, hogy élvezetet és hitetlenséget kínál. Gyűlölöm, mert ő az ember halála! Aztán azt mondtam magának, amikor idehozta elém ezt a katonát, hogy semmi a gyűlölet, amit a paraszt iránt és a pap iránt érzek, semmi a gyűlölet ahhoz képest, ahogyan ezt gyűlölöm. Mert ő a mozdulatlanság, mert ő minden életnek a halála, mert felbérelt nyelv a gonoszság szolgálatában, mely értelemmel fedi a gyalázatot. Nincs, akit jobban gyűlöljek nála!... Ott állt előttem:- De most azt mondom: semmi a gyűlölet és az utálat, amit irántuk érzek, mint ami akkor önti el véremet és értelmemet egyaránt, amikor a valóban leggyűlöletesebbet és az utálatra legméltóbbat hozza a sors a szemem elé. Azt, aki hallgat!" Itt - nagyon úgy tűnik, annak ellenére, hogy Sánta Václávot tartja árulónak, Václáv Sánta Ferenc szócsöve. A két katona - Jan diákból, Václáv zsoldosból lett a hit katonája - ugyanaz a típus: ráeszmélők, akik azonban csak félig gondolják végig a dolgokat. Mindkettő belátja, hogy téves zászló alatt harcol, mert a zászlót tartó - elit, párt, hatalom - hazudik. Ok nem a sántái eszmét, az erkölcsi jobbulás kíméletlen útját választják, hanem a - ma már úgy mondanánk - genetikailag kódolt öldöklést, csak éppen a másik zászlaja alatt, amiről nem is föltételezik - pedig a Václáv által elmondott példázat alapot adhatna ehhez, akárcsak az öldöklések precíz részletezése -, hogy ugyanolyan hazugság vezérelheti lobogtatóit, mint a szemben álló táborét. A tenni akarás vaksága testesül meg általuk, ami ugyanolyan szégyenteljes bűn, mint Eusebius és a paraszt egymástól eltérő gyökérről fakadó közönye, vagy a hallgatás, amit Václáv vet vendéglátója szemére. Itt talán már nem is az a kérdés, hogy mikor kerül fölénybe a lélek sötét oldala, hanem az, hogy a sötét oldalán kívül van-e másik oldala? * * * Az áruló szinte semmiben se regényszerű, inkább kettős expozíciójú vitadráma, amelyben a hosszú bevezetés bontja ki a forradalom történelemfilozófiáját, és előkészíti a második példázatot - miként a későbbi keletkezésű, de előbb megjelent Az ötödik pecsét hosszú bevezetője is az utolsó percek történéseinek előkészítését szolgálja -, amelyben az író kerül szembe az erkölcsi döntés felelősségével, hogy négy vendége közül ki legyen az az egy, akit nem küld vissza a halálba. Mire megjelennek a szereplők, az életútjuk már lezárult, ők tehát nem változhatnak, de ilyen szándékuk nincs is. A könyv lapjait érvek és ellenérvek ütköztetése tölti ki, hagyományos értelemben vett cselekménye nincsen a műnek, ami az lenne - mondjuk egy történelmi, vagy akár áltörténelmi regényben -, azt a megszólaló vendégek adják elő, mindenki az előtte ismeretes tényekkel kerekíti a történetet, az első személyű elbeszélő csak rendezői utasításokra hasonlító utalásokkal jelzi a szobában történő eseményeket: indulatosan lépnek, kimennek a konyhába, bejönnek, bort töltenek, isznak. A szereplők gyakori cselekedete a poharazgatás, akár Az ötödik pecsétben a cigaret- tázás, és miként ott a cigarettáról, itt a borról is elhangzik egy rövid esszéisztikus monológ, ám a dohányzásnak annyi csak a funkciója, hogy elválassza vagy összekösse a dialógusokat, egyedül a rabszállító kocsiban módosul a szerepe, a félelem és a kétségbeesés idejét nyomatékosítja a néma cigarettázás, addig a folyamatos borivás - mindig tudjuk, ki kivel iszik -, előkészíti a szinte rejtett ítéletet: az író visszaküldi a halálba Zsitomirt és Eusebiust, 59
