Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról

erkölcsösséget és az isteni törvénynek való megfelelést tartotta legfontosabbnak írói munkásságában.

* * *

Az ötödik pecsét 1963-ban jelent meg. Az 1944 decemberében játszódó, másfél nap eseményeit feldolgozó regényben egyenes ágon folytatódik az 1959-es Olasz történet és a köré fonódó, ugyanazt a témát variáló elbeszélések alaptémája: hogyan élni a hatalomnak való kiszolgáltatottság és az egyéni szabadság korlátainak felismerése közepette. Ezt járja háromszor - együtt, majd külön és ismét együtt - körbe a kedélyes kocsmai asztaltársaság: Svung úr, aki tulajdonképpen Király úr, a könyvügynök, Kovács úr, az asztalos, Gyurica Miklós órásmester és Béla kolléga, a vendéglős. Vitáik mindaddig az asztali beszélgetés és cseverészés szintjén zajlanak, amíg közéjük nem keveredik Készéi Károly művészi fényképész, aki személyes, egyben az egész emberiséggel szembeni sérelemként éli meg, hogy állásfoglalását, miszerint ha választhatna, áradó humanizmusában a kiszolgáltatott, az erkölcsös boldogtalan, nem pedig a zsarnok, a boldog erkölcstelen sorsát fogadná el, a többiek kétségbe vonják, ezért ítél és büntet: feljelenti az asztaltársaságot a nyilasoknál, akik cselekvésre, életük tétjére menő választásra kényszerítik az eddig csak legfeljebb a lelkiismeret-furdalás szintjén dilemmázó polgárokat, akik eddig úgy vélték, emberi voltuk méltóságát és életük értelmét annak tudata adja meg, hogy jogukban áll azt cselekedni, ami saját elhatározásukból ered. Miközben a szociális igazságot fürkészik, a maguk kispolgári létéhez igazítják ezt a tételt, ugyanis előbbre tartják a maguk polgári nyugalmát a hatalmasságokra háruló felelősségnél, vagyis erkölcsi-szociális igazságként tételezik, hogy a szegénynek kisebb a társadalom iránti felelőssége, a tehetősnek meg több a vesztenivalója. Nincs gazdagság, nincs hatalom, de lelkiismeret-furdalás sincs - ez Kovács asztalos filozófiája, ő tudja, hogy az anyagi javakra való vágyakozás intenzitása annak elérhetetlensége által fokozódik, mindaddig, amíg az ember be nem látja saját tehetetlenségét, ezért életét gyermekei jövőjének biztosítására teszi fel. Ezzel az életbölcselettel száll szembe Készéi Károly fényképész, aki a Donnál veszítette el fél lábát, szerinte a puszta lét biztosítása mellett az embernek magasabb célok iránt is vágyakoznia kellene, s ő veti fel az általános és egyetemes jó érdekében történő önfeláldozás lehetőségét. Félénk megjegyzései és közbevetései mögött ekkor még nem érezzük a későbbi látomásában kivetülő hőskultusz betegességét. Az asztaltársaság többsége már közmegegyezésre jut abban, hogy minden úgy jó, ahogy van, akkor boldogok, ha azt tehetik, amit a többi ember, és nem üthetik bele az orrukat olyasmibe, ami nem az ő dolguk, amikor Gyurica mester példázatot mond a kiszolgáltatott és megalázott rabszolgáról, aki minden veszteségéért és fájdalmáért azzal vigasztalta magát, hogy mentes maradt a bűntől, a gyalázatot nem ő, hanem rajta követték el, uralkodója pedig a legnagyobb bűnöket és gonosztetteket is gátlástalanul hajtotta végre, mert korának erkölcse ezt lehetővé tette, és ő a kora erkölcse szerint élt. (Ez a példázat tükröződik vissza a bevezetőben idézett Költőnk és kora című írásban.)

A kocsmában játszódó első és második fejezet megteremti a szituáció kellő hevületét, az elbeszélő ezt követően a szétszéledő társaság minden tagját elkíséri, hogy nyomon követhessük tépelődéseiket és vívódásukat. Az asztalosmester Kovács a jóság és a gonoszság viszonyának értelmezését leviszi szakmájának realitásszintjére, s ebből vezeti le egyszerűen megfogalmazott magyarázatát, miszerint „nem egyformák az emberek", majd a két lábbal a földön járó iparos ennél jóval mélyebbre hatol énjének fölülvizsgálásában, ami során rájön, hogy: „Én mindenesetre nem vagyok olyan, amilyennek hittem magam, amilyennek szerettem Ápolna lenni... és amilyennek lenni kellene." Végiggondolván cselekedeteit rájön, hogy a jótevés a nyomorult szociális helyzetben csak elméletben működik, a gyakorlatban csődöt mond az elkötelezetlen humanizmus. Amikor ugyanis egyik ismerő52