Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról
helytállása nem tette lehetővé számára a reménytelenség kimondását, minden egyéb pedig hazugság lett volna. * * * A Sokan voltunk novella volt a sorsdöntő, ami egy csapásra íróvá avatta Sánta Ferencet. Az 1954. március 13-án megjelent, de tulajdonképpen már két évvel korábban megírt novella egyfelől előre vetítette a balladás ökonómiával való szerkesztést, a hajszálpontos megfigyelést, a kifinomult jellemábrázolást, a lírai hangütést, a szociális indulat lázadásának panorámáját, s ezzel egyetemben az írásban megnyilvánuló művészet felelősségvállalásként való értelmezését, másfelől pedig túl magasra tette a mércét: Sánta a legjobb novellájával indult el a pályán, minduntalan azon kellett tehát igyekeznie, hogy túlszárnyalja magát, ami nem, legalábbis a Sokan voltunk típusába tartozó novellákban nem sikerült, alkotói válságot okozott, kétszeri téma- és hangnemváltást eredményezett. Az elbeszélt történet drámai fokozása a gyermeki értelem előtt kibontakozó tragédia nyomvonalát és tempóját követi, az elbeszélés a felnőtt olvasó számára a végkifejletet illetően több és könnyebben értelmezhető információt tartalmaz, mint a történést gyermekként megélő fiú felfoghatott, illetve az ugyanebbe a pozícióba visszahelyezkedő elbeszélő feltárhat. A nagyapa öngyilkosságában tetőző nincstelenség és éhezés éppen ez által a pozíció által nyer nyomatékot: a gyermeki naivitás és a felnőtt elszántság közötti feszültség emeli drámai elbeszéléssé a történetet, amit még külön színesít a székely beszédmód, ami egységes stílust jelezve formálja az elbeszélő szólamát és a megszólaltatottak beszédmódját, ami ritmusában a székely népballada prozódiája szerint lüktet. A nagyapa önfeláldozása, pusztán azért, hogy eggyel kevesebb éhes száj legyen a házban, kemény, kíméletlen választás, végletes erkölcsi cselekedet. Az öreg a fojtó, gyilkos gázzal teli barlangba való belépése előtt ruháját is levetette, hátrahagyta a családnak, fejszéjét azonban, ami kenyéradó szerszáma lehetett egész életében, székelyhez méltón magával vitte a meghívott halálba. Az író itt tovább fokozza a fokozhatatlant. Elmondja, hogy még ugyanezen az estén az öreget követte a halálba a hasonló korú barátja, amiből egyértelmű lesz, hogy a hasznot nem hajtó öregek halálba küldése a szegénység ilyen fokán erkölcsössé minősül. Sánta Ferenc novellisztikájában mindvégig alapvető erkölcsi tételnek számít a munka révén az utódokról, a családról való gondoskodás, noha két különböző megvilágításban jelenik meg ezen alapvetés értékelése a korai és a későbbi novelláiban. Itt az apára nehezedik a legsúlyosabb döntés felelőssége, neki kell a halálba küldenie szülőjét, hogy a gyermekei élhessenek. Lényegében nincs is választása, hiszen mindenképpen az Isten képére teremtett emberrel, ezzel egyetemben az isteni akarattal szemben vétkezik. Drámai választásra kényszerül, akár a görög tragédiákban vagy a székely balladákban. A gyermekkort idéző novellák alakjai, miként az író nagy mesélőnek számító édesapja és még inkább nagyapja történeteinek szereplői, mint „nagy kő, miből embert faragtak" magasodnak büszkeségük és erkölcsösségük önnön emlékoszlopaként, ám a szegénység rémuralmát eszközként használó emberi gőg ledönti ezeket a szobrokat (Kicsi madár), a szegénységgel szembeni reakció drámai jeleneteket teremt, amelyek a józanság és az őrület határára sodorják a hősöket ( Tündérvilág). A nincstelenségbe és tehetetlenségbe merevedett léttelenség közvetlenül jelenik meg a családregény fejezetedként is olvasható novellákban: „Anyám arcáról s apám szeméről semmi sem oldódott. Akár van tűz, akár nincs, egyforma az arcuk, merev a vonásuk, s nem gyullad szemükben semmi az örömből" - olvassuk a Téli virágzás balladás ritmusú elbeszélésében a letargikus hangulat megidézését, amikor a gyerekek a rettenetes, ínséges telekben mást se tehetnek, mint a közös ágyban egymást melengetik, minden tevékenységük helyszíne az ágy, enni se kel46
