Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról

De ezzel még nem szabadult meg attól az ijesztő lehetőségtől, hogy az utókor korával együtt fogja elmarasztalni.

Pedig úgylehet, nem is szegődött a Hatalom szolgálatába - csupán nem volt szeme a Jövendőre, hogy annak szolgálatába álljon. Ekképpen megszabadult az egyik rossztól - és megy a másik, a nagyobb rossz felé, amikor a Jövendő ítélkezik majd felette.

Örök dicséret illeti, ha úgy ítélik majd a Kort a jövendő emberei, hogy valóban méltó volt arra, hogy szolgálhassa az írói gondolat, de hiába a legjobb szándék: bukni fog a korral együtt, ha az érdemtelennek ítéltetett.

Ilyen kétségek között kell telnie az író napjainak, míg véglegesen nem tisztázza viszonyát a Korral.

Mennyivel más annak, ki pusztán anyagi ellátottsága alapján képes határozni. Mennyivel könnyebb ezeknek az embereknek, mint az írónak, ki mindig a mindenséggel mérné magát és önmaga legjobb szándékaihoz a kort. S mi sem könnyebb, mint mindezek meggondolása közben áldozatául bukni az Óvatosságnak."

A hosszasan idézett gondolatmenet három kiemelten fontos, Sánta Ferenc művét előre- és visszamenőleg egyaránt meghatározó kitétele az elkötelezetlen humanizmus mint etikai, nem pedig mint politikai életelv, az örök kételkedés mint filozófiai alapvetés, és az óvatosságból fakadó simulékonyság vagy közöny elutasítása, mint morális parancs. Ezek a tételek a későbbiekben részletesebb kifejtésre kerülnek, itt azonban csupán annyi szerepük van, hogy sejtessék, az erkölcsösség, a művészi megvalósítás és a politikum három- szögellésében merültek el Sánta Ferenc meg nem írt szépírói munkái. Tudjuk, még a rövid prózaírói munkásságában is volt másfél évnyi kihagyás, de az nem a megtorpanást jelezte, hanem a felkészülés felszentelt idejének számított, ami alatt az író a megformálás művészi kérdéseivel foglalkozott, s a felkészülés végső idejének lejártára már három regény kézirat volt a fiókjában.

Mostanra azonban nehezen lenne hihető, hogy újabb novellák vagy regények gazdagítják majd a közel négy évtizede lezártnak tekinthető életművet. Ezzel azonban nem tisztázódott az elnémulás kérdése, bár meglehet, hogy nem is ez a legfontosabb, amivel itt most foglalkozni kellene. Lehet, hogy csak egyszerűen így alakult, talán Sánta Ferenc nem is akart elhallgatni, hanem egyszerűen túl hosszúra nyúlt a csönd ideje, ami után már nem lehetett megszólalni. A Győrffy Miklósnak adott, Önmagámban kellett legyőznöm a reménytelenséget című interjúban2 tizennyolc évvel utolsó szépirodalmi munkája megjelenése után is csöndről, nem pedig hallgatásról beszél az író:

„Ez nem hallgatás, hanem csönd. A hallgatás oppozíciót tételez föl, énbennem pedig oppozíció - a körülvevő világgal szemben - nem volt. Viszont voltak olyan dolgok, amelyekre sem magamnak, és következésképp az olvasónak sem tudtam volna választ adni. (Kiemelés tőlem.)

Gondolom, hogy jól tettem, ha időt hagytam magamnak arra, hogy ne a keserűség és az elkeseredettség szemüvegén keresztül lássam a világot, mindazt, ami történik körülöttünk, hanem a józan mérlegelés foglalhassa el bennem a legfőbb helyet, és ez tegyen alkalmassá arra, hogy idézőjelben szólva, írói módon ítéletet alkothassak azokról a dolgokról, amelyek körülöttem történnek."

E felől a gondolatmenet felől előre- és visszatekintve számomra egyértelmű a válasz: Sánta Ferenc a magyarság sorsa feletti keserűségében művészileg képtelen volt párbeszédbe állni a mindenkori jelennel. Ami úgy is értelmezhető, hogy mindent elmondott, amit elmondhatónak tartott, és úgy is, hogy írói szereptudatából fakadó felelőssége és morális

2 Új Tükör, 1986. november 23.

45