Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Albert Zsuzsa: Legenda Kiss Tamásról
Fekete J. József Aki a csöndet választotta Sánta Ferenc 80 éves A forradalom erkölcsi kategória, mely az ember örök és elpusztíthatatlan, bensejében hordott igazságérzetéból fakad. Ezért újra és újra megismétlődik mindaddig, amíg az ember méltó életet nem teremt magának. Sánta Ferenc: Lakiteleki találkozó, 1987 Sánta Ferencnek tulajdonképpen 1968-ban jelent meg utoljára szépirodalmi alkotása, Az áruló regényből írt Éjszaka című drámája, utána már csak válogatások és összkiadások sorjáznak, kivéve az 1993-as, A szabadság küszöbén című kötetet, ami azonban nem minősül szépirodalomnak, hanem esszéket, cikkeket, felszólalásokat, interjúkat fog keretbe, olyan írásokat, amelyek hivatkozási kapcsolatban állnak a korábbi regényekkel és elbeszélésekkel, arra azonban ez a kötet se ad egyértelmű választ, hogy a kivételesen sikeres pályakezdő, majd szuverén művészi világot teremtő Sánta Ferenc miért zárta le már majdnem negyven éve az alig tucatnyi esztendő alatt kibontakoztatott szépirodalmi életművét, egyszerűen elfogyott a mondanivalója, kiapadt az ereje, vagy úgy érezte, művészileg tovább nincs mit kezdenie a világgal. Ez utóbbira mutató utalást találunk a Költőnk és kora1 című írásában: „Az író úgy véli, hogy ítéletet mondhat mindenek fölött. Vannak idők, amikor ezért a legtermészetesebb igényéért az emberi közösség hivatalos ítélői előtt kell vállalnia a felelősséget. Ezek az idők, mint tudjuk Szókratésztől napjainkig tartanak, és a jövendőt még csak sejtjük, illetve most alakítjuk. Vállalnia kell azonban az írónak a felelősséget minden időben az utókorral szemben, mely ugyancsak nem tévedhetetlen, de összehasonlíthatatlanul ritkábban téved, mint a hivatalos ítélők, melyeknek tévedését, és nemegyszer éppenséggel bűnnel felérő tévedését a jövendő nem is marasztalja el túlságosan, mert tévedéseiket s bűneiket a Kor tévedésének és bűnének ítéli. Ez az elnézés, mely ekképpen felmenti a hivatalos ítélőket, az írónak soha nem adatik meg. Azért nem adatik meg, mert az emberiség magasabb igénnyel méri az írót, mint az említetteket. Ez így is igazságos. Mint tudjuk, minden korok legszabadabban utat kapó ítéletei minden esetben a hatalommá szerveződött társadalmi erők elkötelezett, s ily módon a legtermészetesebben elfogult kifejezői. Míg az író nem ritka esetben éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az ítélkezésre. Megszabadulhat az író a kor katedráján ülő ítélők elmarasztalásától, ha belátása a kor javára billenti a mérleget. 1 Új írás, 1962. február 44
