Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Tandori Dezső: Érzületi pótkötet
H jam. Bocsánat, hogy e művelet mindenkori fontosságának belátását magamra hagyjam. Sajnos így sem láttam be a dolog fölöslegességét. Aki így bírál, nem érti, hogy minden emberi-lelki „számrendszerben" 9-10 alapszámjegy van, hagyom most a jeleket... és 4019 más, mint 108, 941 v. 19 csak. Sokféle - nem is mindig üdvözítő -jó elemzést ismerek, de az ilyen alakiságpiszkálást nem sorolom közéjük. De épp a következőkből derül ki, hogy nem durvulás, ha azt mondom, az irodalmi értékelés (szűkös, nem szűkös) teréből én kihajolok. Kezdem dolgom. Tekintet nélkül az irántam való affinitás itt-ott még jóindulatokban is szárba szökkenő hiányára. Nem tudom, nem fogok-e mégis a téren-belüliség kicsinyességeinek egyik hibájába esni, vagyis: mindenkin be akarnék hajtani valamit. Senkin sem akarok behajtani semmit. Olyan szemponttal hozakodom elő csak, amely új lehet. Új, mert 68. életévem múltán - s az említett kötet összeállítása során - adódott. Vagyis: mennyire azonos maradtam (azaz: lettem újra, merek lenni megint) a „Tör. Haml." filozófiai vizsgálat figyelmére méltó 15-20 darabjához. Csak most, mondanám tudománytalanul, ez konkrétan van meg velem. Levezetem azonnal. Ha a kicsit romantikus, hangzatos címadású Koan bel canto első szakaszát nézem, a tanulság majdnem vulgáris. Hogy „már csak azt a jövő időt/kívánom, ami elmúlt..." Hogyan gondolhattam akkor én ilyeneket? Csak csodálkozom. Igaz, semmiféle ilyen érzékenységemet nem vesztettem el aztán sem, vagyis amikor tematikus író (tárgymegjelenítő, nyomonkövető) lettem (egyebek között). A rajzirodalom (ideogrammák stb.) részben az EGYETLEN folytatása volt. (Na, tandorielvtárs, ugye, nem volt az egyetlen?! nem ízetlenkedem így. Jajdezsőkém, biztosezajócím? a másik hang.) Tehát nyilván nem vágyom rengetően új dolgokra. De mire lenne az jó? Nem vagyok sehova se „járó". De pl. a német theaterkanal egy olyan Csehov és egy olyan Gorkij akármivel örvendeztetett, hogy mintha az első-utolsó színházszerelem lenne az nekem. Hagyom, azóta sincs párja nálam. Nekem pont bejött. Nem „várok" tehát mást, csak az azonosnak maradást. Nix betegség, nyista baj, se nekem, se szeretteimnek... de érzékelésem itt lanyhulni kezd. Bármi ilyenről beszélni: durvulás. A legjobb: ha az írót a maga közönsége legalább megérti, gombás szeletén pedig se tűzdelt-kapros fácánhúst, se szilvás gombócot számon kérni, száján kérni nem akar. Mégis: „Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt." Két dolog is van itt. A hang véglegessége. S hogy ezt én komolyan gondolom? Igen, és erre nem jó vicc, hogy ezért írok meg mindent tíz alkalommal, vagy összevétem a keddet a péntekkel stb. Amit írtam itt: ha egy gondolat nem konkrétan emberiségnek ártó, senkit föl nem jelent, be nem feketít (maga előtt stb.), és más baromságok, akkor az a gondolat-cucc, ha nívós (remélem!) figyelmet érdemel. így az alábbi négy sor, kettős osztásban is, azonos érdeklődésre tarthat számot (1966-om tájáról), mint metamatekozásom (1999-2007). „Feledhessem, ami leszek. 24
