Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Nagy Márta: Színről színre látni (Baka István: Publicisztikák, beszélgetések)

Éppen ezért elkezdi megtervezni a pályavesztés utáni pálya ívét, a még megírásra váró témákat: kisesszék, verses drámák, egy regényterv, s kísérletet tenne „a végső emelkedésre, a lírára". Valójában azonban csak előszókat ír, korrektúrákat javít, levelez.

Közben - 1968 augusztusában - megjelenik a Kiadatlan tanulmányok két kötete, és sajtó alá rendezik az életmű-összkiadás első kötetét. Először úgy érzi, hogy a Kiadatlan... kiadói bukás. Ezzel szemben ő maga nagyra tartja ezeket a korábbi tanulmányait, esszéit. Élvezettel olvasgatja, tetszenek neki. S ezzel talán meg is nyugszik.

Azt érzi, hogy „ez mégiscsak egy iszonyú gondolatbánya, s a második kötet, amely miatt az írást abbahagytam, még gazdagabb tán, mint az első. S ha én vagyok is az egyetlen értője, élvezője - szép, hogy így együtt van, s forgathatom. Az, hogy gonoszok és süketek között éltem, nem változtat azon, hogy valami szépet hoztam össze. S ezt erősíti - a Műbe költözés biztonságát - az első összmű-kötet sajtó alá rendezése is."

(Összeállította, a szöveget gondozta és az utószót írta: Németh Ágnes. Tiszatáj Könyvek, 2006)

Színről színre látni

Baka István: Publicisztikák, beszélgetések

A Baka István életműsorozat harmadik kötete a szerző publicisztikai írásainak és a vele készült interjúknak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Bakát elsősorban költőként, prózaíróként és műfordítóként szokás emlegetni, publicisztikai tárgyú írásai kevésbé ismertek. Pedig „a kilencvenes évek elején számos napilapnak írt rendszeresen tárcát, sőt sorozatot; kortársairól, az őt érdeklő vagy rá ható művekről, alkotókról rendszeresen rádiós jegyzetet készített. E publikus tevékenységnek korábbról is vannak nyomai, sőt kötöttebb műfajai, de e személyesebb és szabadabb stílusgyakorlat alapvetően időhöz kötött. A legtöbb publicisztikai tárgyú írás szám szerint 1991 és 1993 között készült" - írja Bombitz Attila sorozatszerkesztő a kötet utószavában.

Tekintettel arra, hogy az életmű kevésbé domináns részéről van szó, akaratlanul is a versek, a próza és a műfordítások felől értelmezzük ezeket az Írásokat, óhatatlanul is ezekhez képest keressük helyüket az életműben. Ugyanez a helyzet a beszélgetésekkel is, bár itt némiképp egyszerűbb a helyzet, hiszen a műfaj és a beszédhelyzet gyakorlatilag kiprovokálja, hogy az életművet értelmező, azt árnyaló szövegek jöjjenek létre. Persze itt sem elhanyagolható kérdés, sőt nagyon is izgalmas probléma, hogy miképpen olvassák

a szerző műveit ezek a nyilatkozatok. Bárhogy próbáljuk ugyanis magyarázni, az interjú az imázsteremtés terepe, vagy legalábbis az önértelmezés, önértékelés, magamról szólás minőségéről van szó.

Aki a versek áradó képiségét és súlyos mondanivalóját, vagy a próza mágikus realizmushoz közelítő, szürrealisztikus világát keresi a kötetben, azt meglepetés fogja érni. A publicisztikai írások ugyanis Bakától szokatlan derűt árasztanak még akkor is, ha tragikus, olykor torokszorító témák kerülnek terítékre. Egy nosztalgikus, ráérős anekdotavilág elevenedik meg ezekben a szövegekben, szellemes, kedélyes pletykálkodásra invitálja olvasóját a szerző, és egyfajta kulturális bulvár műfajt teremt.

Jól példázza ezt a gyűjtemény első ciklusa, mely a „Felhő felhőt gyúrva jajgat..." címet viseli. Olyan tragikus sorsú orosz költők arcképeit mutatják be ezek azj esszéisztikus írások, mint Jeszenyin, aki öngyilkosságot követett el, vagy Mandelstam, aki egy munkatárborban pusztult el. A könnyed, szinte csevegő stílus és a személyes élmények gyakori említése azonban észrevétlenül kilendíti a szövegeket a tragikus szférából. Vergilius jut az olvasó eszébe, aki értő idegenvezetőként, a bennfentes tudálékosságá109