Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Fehér Zoltán: „Ott kincs van, mer tűz ütött ki” (Az arany mint az Alsó világ Napja kincsmondáinkban)
kozás történetéhez hozzáfűzött megjegyzés tanúsítja: Pedig irgalmatlan nagy összefogással vótak. Rendszerint a hallgatást nem állták ki, volt ki elkáromkodta magát, vagy elég volt egy rossz gondolat is, mások az ijesztő szörnyek - tüzes bikák, véres, összekaszabolt ló, tüzes hintó, lovasok, ördögök, boszorkányok, sistergő vonat - miatt menekültek el. Az is baj volt, ha az imádkozásra kijelölt személy elbóbiskolt, esetleg elfelejtették fűzfavesz- szőkkel bekeríteni a tetthelyet.Kecelen használták a szentelt orgonafából készült ágast is, amit virgulának neveztek. A kincs feltételezett helyén állították fel, s eldőlése irányával jelezte, hogy merre érdemes ásni. És persze folyt a a pletyka arról, hogy ez meg az a tehetős ember kincsásással szerezte vagyonát. Szánkon például egy illető szőlő alá fordított, amikor egy vasládát talált. Éjszaka kiásta, hazavitte. És akkor ő nagy darab krumplit ültetett, és akkor eladta, és egy Pálost megvett. Nem a krumplibul vette. Amikor a gazdag keceli birtokosnak ajánlják, hogy ássa ki a kincset a földjéből, mert valaki megálmodta, az gúnyosan így felel: Ugyan vegyék föl, Tusori néni. Az adatközlő magyarázatként hozzáteszi: Fő vette ő azt. Abbul lett a rengeteg vagyon. Olyan adatközlőm azonban természetesen nem akadt, aki sikeres saját akcióról számolt volna be. Nem lehet véletlen, hogy a föld alatti kincs megszerzésének módját a beavatottak tudják leginkább. Az olyanok, akik tudományuk megszerzése érdekében már jártak az Alsó világban. Ilyenek a garabonciások. Egy szanki monda nem nevezi ugyan garabonciásnak (bár nyilván az) azt a nagymajláti fiatalembert, aki belelátott a földbe, megmondta, merre vannak a fa gyökerei, aztán pontosan megállapította, hogy hol temettek el régen valakit, merre van a halott feje, de megmondta azt is, hogy hol van egy láda elásva. Egy bátyai mondában épp a garabonciás közli a kincsásás módját az emberekkel. A garabonciás, aki a fólhőt vezeti, azt mondta: Van pénz, de gyereket ne vigyenek magukkal, és macskát vigyenek magukkal. A keceliek meg épp a sikeres kincsásás érdekében akartak tudományt szerezni egészen úgy, ahogyan a horvát garaboncijas dijakok, még a Kristó-könyvet is használták. (Szent Kristóf volt ugyanis a középkorban a kincsásók védőszentje.) A monda arról szól, hogy két meggazdagodni vágyó férfi dézsába rakott korpával varázsolt a Kristó-könyvet olvasva, annak előírásai szerint, miközben ennek hatására valami szellemlény hintóval körbe-körbe járta őket. Horvát hiedelmek szerint a tudományt úgy lehet elnyerni, hogy tizenkét diák egy bizonyos könyvből olvas, ezalatt egyiküket varázsszekéren elragadják. Lám a színmagyar Kecelen is érvényesül egy délszláv hiedelem. A kincsmondák elemei bizonyos hős-, illetve tündérmesékben is megtalálhatók, bár a mese és monda műfajuknak megfelelően másképpen őrzik az emberiség ősi mítoszait és hitvilágát. Azt szokták mondani, hogy a néphit élő, a mese a megkövült hiedelemvilág. A mese (ma már) nem tart igényt az elhivésre, a monda azonban irracionális elemei ellenére a realitás igényével lép föl. A mese szórakoztat, a monda tanít. A mese a megbolygatott rendet állítja vissza. (Happy End.) A monda viszont gyakran végződik kudarccal. A mesehős természetesnek fogja föl az útjába kerülő transzcendens akadályokat, démoni ellenségeket, számíthat segítségre, optimizmusát semmi sem változtatja meg. A mondák hőse számára azonban ijesztő, félelmetes az emberen túli világ. A két műfajban továbbélő alapok miatt a továbbiakban elsősorban hiedelemmondákból, de a népmesék segítségével próbálom kimutatni a feltételezett közös ősi elemeket, mítosztöredékeket. Mondanivalóm megértéséhez tudnunk kell, hogy a magyar néphit szerint - sok nép ősi felfogásához hasonlóan - a világ három rétegből áll: a Középső, a Felső és az Alsó világból. Ezek közül a Középső az emberi, a Felső és az Alsó a szellemek, a holtak, démonok, istenségek territóriuma. (A kereszténység felfogása szerint a Felső világ a mennyországnak, az Alsó a pokolnak felel meg.) Keleti népek világképében, éppen úgy, mint a magyarban, a Felső és az Alsó világ további rétegekre oszlik, a Fölső ugyanannyira, mint az Alsó. Egy újfehértói juhász ezt így foglalta össze: A világ alattunk is felettünk is megszámlálhatatlan, 93
