Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Miskolczi Miklós: Trianoni ikrek (Három pötty a déli országhatáron: Tompa, Kelebia, Csikéria)
Közvagyon, ami nem közös Az utód községek joggal remélték, hogy a 16 000 ezer holdnyi városi tulajdont mint örökséget maguk között majd feloszthatják. Ez a föld ugyanis 1779 óta soha nem volt állami (királyi) birtok, mindig Szabadka tulajdonában állt. Két mezőgazdasági év telt el tétlenül, bizonytalanságban. Ami meglehetősen nagy luxusnak számított.... hacsak! Hacsak ez az időhúzó tétovaság nem rejtett valami titkolandó célt. De rejtett. Az újszülött községek koldusszegények voltak. Tompapusztán állt egy templom, parókia, csendőrőrs, orvoslakás, néhány iskolai osztályterem, de ezenkívül semmi. Kelebián és Csikérián még ennyi sem, mindössze két-két iskolai osztályterem árválkodott. Sehol egy középület, egy centi járda, kövezet út, villany... „Nincs még egy olyan település az országban, ahol a község utcái sincsenek a község tulajdonában" - panaszolta egy kelebiai képviselő. Egy másik szerint „a község létének mai biztosítéka a szőlőbirtok, ennek jövedelmezősége pedig a mai gazdasági viszonyok között... fölötte labilis. Az igazi segítség tehát az volna, ha a község néhány ezer holdnyi területet kaphatna." A képviselő-testület határozatot is hoz, miszerint: „az a körülmény, hogy a Kelebia község határában fekvő földnek használatából és haszonvételéből éppen magának Kelebia községnek közönsége következetesen kizáratik, nemcsak a tárgyi igazsággal áll szöges ellentétben, hanem éppen ezen oknál fogva a közönség körében uralkodó nagyfokú elkeseredésnek is szülőanyja." A község plébánosa az érsekségen panaszkodik: „népem rendkívül elkeseredett, de magam is szomorodott vagyok ennyi igazságtalanság és rosszindulat láttán. Azt hiszem, trükk az egész államosítás is, hogy így szabadon garázdálkodjanak a közvagyonnal". A kormány ugyanis hipokrita módon kezdte közvagyonnak nevezni a fel nem osztott szabadkai örökséget. Végre 1923-ban hoztak egy törvényt (1923. XXXV te.), amelynek 10. paragrafusa így szólt: „Tompa, Csikéria községek, valamint Kelebia lakott hely felett a fennhatóságot Bács-Bodrog vármegye gyakorolja, és felhatalmaztatik a belügyminiszter, hogy az említett területen fekvő közvagyon képviseletét, kezelését, jövedelmének... hovafordítását rendelettel szabályozza." A törvény indoklása szerint: „a rendkívüli viszonyok teszik szükségessé, hogy... a közvagyon kezelésére a belügyminiszter kapjon felhatalmazást." Vagyis a „rendkívüli viszonyokra" fogták az egyre hosszabb állami gyámságot. Ami egyébként azt jelentette, hogy a községeknek semmi sem jár automatikusan, mindenért, még az iskolában világító petróleumlámpásért is ins- tanciázni kellett. Miközben egyre nyilvánvalóbb és kínosabb lett, hogy az állam semmi hajlandóságot nem mutat a vagyon szétosztására. Sőt! Szép csendben berendezkedik a hatalmas birtokon. A belügyminiszter 150.300/1923. számú rendeletével hivatalos nevet is adott a gazdaságnak: „Tompa és Csikéria községek területén fekvő közvagyon". Ezzel a mozdulattal három éves időtartamra kinevezték a vezetőséget is, miközben sem a föld, sem a föld jövedelmének elosztásáról egy szó sem esik. Még három ínséges esztendő telt várakozással, mire a három község (Kelebia 1924-ben levált Tompáról és önállósult) elég bátorságot érzett a panaszhoz, mondván, úgy vélik, hogy „a törvény életbe lépésének idején fennállott rendkívüli viszonyok változásának a belügyminiszteri felhatalmazás mikénti gyakorlására is elhatározó kihatása legyen...", vagyis kérik, hogy a miniszteri rendelet „az önkormányzati elvnek fokozatos érvényre juttatásával revisió alá vonassék." E közös memorandumot 1926 nyarán a magyar királyi belügyminiszternek címezték: „Tompa Kelebia, Csikéria községek közönsége az e községek területén fekvő közvagyonra vonatkozó tulajdonjogát veszélyeztetettnek tartja azért, mert: 1. a közvagyon szervezetében, kezelésében és képviseletében az érdekelt községek közönségének önkormányzati joga ez idő szerint egyáltalán nem érvényesül és 2. mert még a miniszteri rendeletben is kifejezésre juttatott olyan álláspont, amely szerint a közvagyonnak az érdekelt községekkel szemben jogszerű alapon nyugvó kötelezettségei nincsenek, ami más szóval kifejezve annyit jelent, hogy a községek közönségének a közvagyonhoz 80
