Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)

Nincsenek csodák, de az élet mégis, mindig csodálatos, és talán patkányok közt is jobb élni, mint hősként meghalni - vallja bal vagy jobb latorként a szép beszédre a legkiélezet- tebb helyzetben is kényes főhős. A télre tavasz jön, a tavaszra nyár, a hosszú téli estéken lehet citerázni, nyáron hatalmasakat aratni, közbe-közbe ámító mesékkel udvarolgatni vágyódó asszonyoknak. Ha békén hagyná a világ, eposzi hömpölygéssel így folyna az élet Szenttamáson is - időtlen idők óta, időtlen időkig, a Teremtés és az ember egymásra találó szakrális harmóniájában. A régi, az első világháborúig tartó világnak még volt jelentése, volt egyfajta önazonossága, s egy nagyon törékeny, de élhető belső rendje. Amikor ez a belső rend megbolydult, majd megbomlott,s s végül szétzúzódott, a formák, nehézségi erejüknél fogva egy darabig még tovább éltek. Aztán a szakralitás elpárolgott, s maradt a jelentés nélküli, kiüresedett liturgia: az évszakok eztán is követik egymást, az eposzi jelzők, megszokott kifejezések, mondatok eztán is ismétlődnek, de már megszenteletlen, pragmatikus térbe hullanak. Lusztig Mátyás elrejtett aranyára végül valóságosan is rálelnek Szenttamás létben botorkáló túlélői az Aranyat talált regény, a tetralógia zárókötetének utolsó lapjain. A csoda profanizálódik, megbillen metafizika és élet nagyon szép egyensúlya, amely az előző három regény világát éltette. Igaz, Rojtos Gallai is valóságosan talált rózsamézet, de akkor ott tényleg csoda történt.

*

Az író, szinte szó szerint értendő, halála pillanatáig írta négykötetes regényét, s talán csak regényének befejezése éltette addig is: berekesztethette a szenttamási Rojtos Gallaiak és társaik történetét, elbúcsúzhatott világától, nagyon szeretett szülőföldjétől. Mi pedig most már mindörökre úgy látjuk a soknemzetiségű bácskai, délvidéki magyarság sorsát, ahogyan azt Gion Nándor klasszikussá vált, szépséges regény tetralógiájának szép beszédű meséiben megrajzolta: fájdalomból, szeretetből, emlékezetből és tapasztalatból gyúrt költészetnek. A Latroknak is játszott a 20. század második felének egyik legnagyobb és legnagyszerűbb teljesítménye - könyve fejfa és rekviem azok emlékére, akiket a történelem gáládul kiiktatott: elüldözött németek, lemészárolt zsidók, magyarok emlékére. Az a világ, amely a 19-20. század fordulójáig visszafogottan bár, még elélhetett, a huszadik század végére, de inkább már a közepére visszafordíthatatlanul széthullott, és hullik tovább azóta is. De ez már egy másik történet lesz, ha marad még annak krónikása.

63