Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)

Valóban, ha a regények nyers valóságábrázolását nézzük, azt látjuk, hogy az könyörtelenül kegyetlen, kíméletlen és keserűen reménytelen. A tetralógia úgy kezdődik, hogy Stefan Krebs szemtanúja lesz egy brutális kocsmai verekedésnek, aztán több verekedésnek is tanúja lesz, és lassacskán megszokja, hogy Szenttamáson a kötekedők bármikor életre-halálra egymásnak ugorhatnak, könnyen előkerül a bicska, hogy békeidőben is egykettőre agyonvernek embereket. Egy félreértett mozdulat, egy csúfolódó megjegyzés- egy pillanat alatt megvadulnak a verekedősnek ismert szerb és magyar családok férfijai, s árokba rugdossák vélt ellenségüket. Szisztematikus durvaság egyfelől - másfelől furcsa közöny jellemzi a falut, mely természetes, mintegy öröklött jognak tekinti a mindennapos erőszakot. Érzékeljük, a görög tragédiák hatalmas, emésztő tüze bármikor föllobbanhat- a viszonylagos békében egymás mellett élők is emlékeznek az 1848/49-es szabadság- harc véres etnikai zavargásaira, az I. világháború végén visszavonuló német hadsereg parancsoló gőgjére: az a bizonyos puskaporos hordó moccanatlanul is meghatározza az életérzést. Boldogtalanok és rosszkedvűek az emberek Szenttamáson, mondja számos alkalommal, még békeidőben, Rojtos Gallai; ápolatlanok, piszkosak és csúnyán beszélnek, márpedig történelmi tapasztalataiból tudja, hogy „a hanyag, elpiszkolódott emberekkel mindenfélék megtörténnek." Rojtos Gallai - s természetesen az író, Gion Nándor - ebben a rosszkedvű, boldogtalan országrészben a Virágos Katonát követi: álmodozással, szép beszéddel, bódító mesékkel, vidám citerázással.

A gioni próza sajátos profán-szakrális liturgikus, finoman ironikus, önironikus stílusa, melyet a szertartásosság és a szimbólumok szövevényes alkalmazása jellemez, minden helyzetben érvényes lesz és uralja a regényvilágot. Regényeinek nyelvezete Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan szuverén és egyedi, Gion azonban, úgy vélem, nem egy nyelvi táj stílusát emelte be az egyetemes magyar irodalomba, az ő stílusa egyszemélyes stílus (talán nagyapja beszélhetett és láthatott, gondolkodhatott hasonlóan), a Virágos Katona menekülő, tiltakozó, maradék szuverenitását őrző stílusa, azé, aki emlékezik még a teljességre, a világ és az ember nagyszerűségére, de aki tudja már, hogy számára e teljességnek csak a morzsái jutottak, és ezek is el fognak veszni hamarosan. A formát őrzi, a régi világ stílusát, ízlését: Rojtos Gallait alapvetően nem morális, hanem esztétikai elvek vezérlik, inkább ábrándozik, citerázik, mintsem dolgozik; Török Ádámot a szerep előkelőnek vélt hagyománya, a stílus legalább annyira vonzza, mint a haramiakedv; a nyomorultak fehér búzalisztből sütött kenyérről ábrándoznak; Gallai földig érő selyemruhát ígér szeretőjének; a regénybeli kis növésű Gionok magas lányoknak udvarolnak, hogy délceg fiaik szülessenek. A formához való ragaszkodásnak legszebb példája a tetralógia profán golgotái ikonja, Török Ádám halála. Mielőtt föladja magát, megborotválkozik, ünneplőbe öltözik: legszebb ruhájában, fehér ingesen indul a martalócokhoz, ahol vérbeli betyárként megbosszulja az őt eláruló Karába Janit, hóhérai sebtiben lemészárolják, s így nemcsak a keresztfűrész elől menekül meg, de teste is tiszta maradhat, biztosan nem rondítja össze magát. Lusztig Márton is, kissé komikusán, talpig ünneplőben adja föl magát - „a zsidók megtanultak tőlünk magyaroktól valamit, mármint azt, hogy a férfiaknak szép öltözékben illik meghalni, bár lehet, hogy náluk is így szokás". Tisztaságot tart a házában, mégis mocsokból szökött át - derül ki az egyik, a határ magyarországi oldalára átszökött asszonyról. Az ünneplőbe öltözés, a test, a ruházat, a ház tisztán tartása, a szép beszéd, az álmodozás, a formákra való kínos ügyelés - az önazonosság egyetlen valóságos formája, mindannak a hagyománynak és értékrendnek a testet öltése, amely addigra már kiürült, elvesztette jelentését. A stílus, a liturgikus ceremónia kivonulás és tiltakozás, a realitások elutasítása- s ha már stílus, forma sincs, az élet parányi öröme, de egyáltalán esélye is elvész. Ezért jajdul föl Török Ádám halálát hallva fájdalommal Rojtos Gallai: kivesztek a szép termetű férfiak, „elcsúfította magát a világ, nehéz lesz újra megszeretni."

62