Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Füzi László: A szemtanú (Emlékezés Ryszard Kapuścińskira)

minden mozzanatára. Amint a szerkesztőségbe belépett, azonnal mondta: Tóth Menyhért-képeket szeretnék látni, s a Cifrapalotában, merthogy ott került sor a könyvbemutatóra, miután megnéztük a Tóth Menyhért-kiállítást, mondandóját a következőkkel kezdte: „Életem nagy szerencséjének tartom, hogy abban a galériában beszélhetek, ahol Tóth Menyhért képeit őrzik. Mikor a szibériai hómezőket jártam - ezzel a bemutatandó könyvre is utalt -, mindig a Tóth Menyhért festette fehérek jutottak eszembe." Ne szerénykedjünk: a bemutatkozáskor azt is megemlítette, hogy a világ bármely pontján kerül is sor könyvbemutatójára, szerzői estjére, el szokta mondani, hogy a Forrás tiszteletbeli szerkesztőségi tagjának tekinti magát. (Hadd tegyem hozzá ezekhez a szavakhoz, annak tekintettük mi is, s nem csak az írásai miatt, a személyes beszélgetés során ugyanis olyan összhang teremtődött közöttünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást.) Az estet követő vacsorán számos lengyel és magyar irodalmi, szerkesztőségi történet hangzott el, akkor úgy éreztem, hogy Közép-Európa mégiscsak létezik. (Az a Közép-Európa, amelyik már felolvadt, eltűnt, s csak a legnagyobbak ösztöneiből támadt fel időről időre, ahogy Josef Kroutvor írta Hrabal és Kundera kapcsán: „...hiába törölték el a politika térképéről, továbbra is létezik mint kulturális, civilizációs és szellemi közösség, és ebben a minőségében a Nyugat sajátos részét képezi".) A hatalmas lendületű beszélgetés-folyamot Szenyán Erzsébet fordította - oda és vissza. Köszönet érte, ahogy műfordításaiért is...

***

írásaiban, interjúiban Ryszard Kapuscinski mintha igyekezett volna leegyszerűsíteni a maga utazói, tudósítói mivoltát. „Először 1956-ban indultam el végtelennek tetsző hosszú utamra... - mondta Kovács Istvánnak. - Összesen közel harminc évet töltöttem külföldön, s életem másfél évtizedét a harmadik világ országaiban. A harminc év utazgatás egyben napi robotot is jelentett... Mert mindent összevetve, nem különösebben irigylésre méltó a sajtótudósító sorsa", ezt követően arról beszélt, hogy azok a tények, amelyekről tudósítania kellett, az „égvilágon semmit, semmiféle lényeges és valóságos tudnivalót nem közölnek a világról." A valódi tényeket ezek helyett a tények helyett kezdte keresni, így azt is mondhatnánk, hogy írói munkássága a tudósítói lét ellenére bontakozott ki. Másutt arról beszélt, hogy utazásaiból csak a határ átlépése foglalkoztatta, a határ, tudjuk jól, szimbolikus tér, a kiteljesedés és a sajátosság megmutatkozásának tere. Nem tudom megállni, hogy ennek kapcsán ne idézzem Andrzej Stasiukot, aki szerint egy-egy térség a határokon mutatja meg valódi énjét, Kelet-Európa énje pedig a pusztulásban teljesedik ki: Az én Európám szíve a határterületek pusztulásában dobog - mondta, s hozzátette: „Egy icike-picikét sem Bécsben. Aki másképp gondolja, közönséges hülye. Sem Budapesten. Pláne Krakkóban. Mind a transzplantáció elvetélt kísérlete. Ráncfelvarrás, a tükrözése valaminek, ami valahol máshol van." Nem áll távol ettől Bodor Ádám szemlélete sem. „Kelet-Európa reménytelen szegénysége, igénytelensége, mint valami lepedék, lassanként bevonja a történelmi tájat, alóla már alig-alig villannak elő annak tiszteletre méltó relikviái. Pontosan nem tudjuk, ott most mi történik, azt még kevésbé, hogy mi fog történni, a hely természetéből, erőinek mozgásirányából legfónnebb sejteni lehet, ahogy a részvétlenség és közöny lomha, körkörös áramlásában, mint lassú örvénylő