Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - Kapuściński, Ryszard - Szenyán Erzsébet: A Mások (Bécsi előadások I–III.)

Ebben az egészben az a gond, és az én riporteri tevékenységem nehézsége is abban rejlik, hogy ez a mindannyiunkban meglévő kölcsönös viszony az egyéni, individuális, személyes jegyeket hordozó ember és a kultúrát, a faji tulajdonságokat hordozó ember között nem mozdulatlan, merev, statikus, egyszer s mindenkorra adott viszony, ellenkezőleg - dinamizmus, mozgékonyság, változékonyság, feszültségkülönbség jellemzi a külső körülményektől, a pillanatnyi szükségszerűségektől, a környezet elvárásaitól, sőt saját hangulatunktól és életkorunktól függően.

Ezért aztán sohasem tudhatjuk, kivel találkozunk, még ha az illető a neve és külseje alapján ugyanaz a korábbról ismert ember is. Hát még ha olyan valakivel találkozunk, akit először látunk életünkben! Ezért aztán a Másmilyen Emberrel találkozni mindig talányos, ismeretlen, mi több, rejtélyes dolog.

Mielőtt azonban erre a találkozásra sor kerülne, mi, riporterek valamilyen módon már jó előre felkészülünk. Leggyakrabban olvasmányaink segítségével (azokban az években, amikor még nincs televízió). Alapjában véve az egész világirodalom a Másokról szól: az Upanisadoktól kezdve, Aj Csingen és Hszüe- csinen át, Homérosztól és Hésziodosztól, a Gilgamesen és az Otestamentumon át, a Popol Vuhtól a Tóráig és a Koránig. Hát a nagy középkori utazók, akik bolygónk legtávolabbi vidékeire indultak a Mások felkutatására - Giovanni Carpinitől Ibn Battutáig, Marco Pólótól Ibn Khaldúnig és Csan-Csunig? Némely ifjú elméjében ezek az olvasmányok vágyat ébresztettek arra, hogy eljusson a világ legtávolabbi zugába - hogy találkozzék a Másokkal, megismerje őket. Jellegzetes térillúzió volt ez - meggyőződés, hogy ami távoli, az másmilyen, s minél távolabbi, annál másabb.

Azt mondtam, „némely elmékben", minthogy, az általános vélekedéssel ellentétben, az utazás nem túl gyakori szenvedély. Az ember természeténél fogva megtelepedett lény, ez a jellemzője különösen a földművelés és a városépítés kialakulásával szilárdult meg benne. Az ember leginkább csak kényszer hatására hagyja el fészkét - háború vagy éhínség, járvány, szárazság vagy tűzvész miatt. Néha meggyőződéséért üldözik el, néha munkalehetőséget vagy gyermekeinek jobb jövőt keresve indul útnak. A tér ugyanis sok emberből nyugtalanságot, a váratlan eseményektől való rettegést, sőt halálfélelmet vált ki. Minden kultúra egy sor varázslatot, mágikus eljárást ismer, amelyek mind az útra kelőt hivatottak oltalmazni, a búcsúzót pedig zokogással és jajkiáltásokkal kísérik, mintha egyenest a vérpadra indulna.

Amikor utazásról beszélek, természetesen nem turistakalandra gondolok. A mi riporteri értelmezésünk szerint az utazás valójában kihívás és erőfeszítés, fáradság és önfeláldozás, nehéz feladat, végrehajtandó bátor elképzelés. Utazás közben érezzük, hogy valami fontos dolog történik, hogy részt veszünk valamiben, aminek egyszerre vagyunk tanúi és alkotói, hogy kötelezettség terhel bennünket, hogy felelősek vagyunk valamiért.

Felelősek vagyunk, nevezetesen, az útért. Gyakran érezzük úgy, hogy egy adott utat csak egyszer teszünk meg életünkben, hogy soha többé nem térünk oda visz- sza, s ezért nem hagyhatjuk, hogy az út kárba vesszen, hogy valamit ne vegyünk észre, valami elkerülje a figyelmünket. Hiszen mindabból, amit átélünk, számot

4