Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Orcsik Roland: Egy családtörténet fénylő sebei (Maurits Ferenc: Szürkület, szürkületben)
árnyalatnyi kérdés, és inkább személyes, semmint könyv-szakmai észrevétel. Érdemes elgondolkodni magán a kötetfelépítésen. A ciklusokat bevezető „képírásokon" mottók olvashatók, ezek eleinte az adott ciklusban utolsó helyen található költemények sorai. Ahogy haladunk előre, a szigorú szerkesztés fellazul, a mottók nem feltétlenül ugyanabból a ciklusból származnak. A kötetet cím nélküli versek alkotják, a könyvet a szerző a családtagjainak ajánlja. Ettől olyan lesz az egész, mint egy családtörténeti poéma. Fragmentált élet-rajz. Ennek az élet-rajznak azonban nincs vége, már a bevezető vers ( szürkület) sugallja az élmények befejezetlenségét, s maga a könyv is úgy ér véget, hogy bármikor folytatható tovább (hasonlóan a másik, szintén önéletírás-problémákat felvető, az 1975-ös Telep című kötethez). A könyv időkezelése viszonylagos lazaságot mutat, az emlékezet asszociációs mozgásán alapul. A befejezettség az élet-mű lezárulásával érhető el, ám ez túllépi a képírás kereteit, határait. Illetve a képírás életírássá, élet-rajzzá válik, ahol a kimondhatatlan, az ábrázolhatatlan ott kísért a sorokban, árnyalatokban, akár sejtésként, akár a megfeszített test (textus) nyílt sebeibe nyúlt bizonyosságként. Mert az kétségtelen, hogy ez az élet-írás, élet-rajz halállal zárul, ám az kérdéses, hogy a megváltásé-e a befejezés, hogy meddig kell várni Godot- ra, s eljön-e egyáltalán. Még nem szóltunk arról, hogy Maurits a vajdasági radikális irodalmi, művészeti és polemikus folyóirat, az Új Symposion első generációjával indult, sokáig a folyóirat grafikai szerkesztője, tervezője volt. Ugyanakkor lírája a töredékességet leszámítva nem a sympósokra oly jellemző neoavantgárd eszközöket használja fel. Szikár írásai talán csak a második kötettől íródó néhány Domonkos-verssel állíthatók párhuzamba (pl. Hit, Kormányeltörésben), azzal, hogy a mauritsi nyelvi redukció nem jár együtt nyelvfilozófiai problémák felvetésével. A kettejük közötti rokonság esetleg a becketti abszurditásban, a szócsömörben érhető tetten. Domonkos a szóba vetett hittől a bennük való epés, keserű csalódásig jut el. Maurits viszont kezdettől fogva a ritka nyelvi megnyilvánulás csendjében alkot, esetében a nyelviség problémája, a világ nyelvi leképezhetőségének kérdése nem tematizálódik közvetlenül az írásokban. Természetesen, mint bármely nyelvi jelenség, a Szürkület, szürkületben is a paul de man-i „olvasás allegóriájaként" értelmezhető (főleg, ha az önéletírás egyik formájának vesszük). Amennyiben viszont nem hanyagoljuk el a vizuális és a könyv-tárgy jellegét, akkor a nézés, illetve a tapintás, egyszóval az érzékelés allegóriájaként is felfoghatjuk. A mauritsi szürkületben - ami az emlékezet és az emlékezet fakulásának a metaforája is lehet - felsejlenek a rilkei dolgok. Abban a szürkületben, ami az elsötétülést, a halál előtti pillanatot jelzi. Ám itt a személyiség és a személyesség kitágul, egy kor leírásaként is működik. Az idő a testi és az emberi, vagyis a korszakbeli pusztulás felé vágtat: „apa és bátya / magyarázva siet / a szűcs utcában // negyvenben // két szürke öltöny / siet előre / a fényképésznek // előre / a nagy /fergeteges / rothadt időnek" (94.). Mégis, a „szurokfekete" éj előtt fel- sejlő, életigenlő pillanatok töredékei lámpásként kalauzolnak át a zavaros styxi, emberi mocsáron. Ezért is érdemes kézbe vennünk Maurits könyvét, elmerülni a világában. Hogy ne az írás által, hanem a saját emlékeinket megérintve, önmagunk által emlékezzünk voltunkra, jelenünkre, jövőnkre. (Kijárat, Bp., 2006) Orcsik Roland 109
