Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Lackfi János: Nyitva (Krusovszky Dénes: Az összes nevem című kötetéről)
Nyitva Krusovszky Dénes: Az összes nevem című kötetéről Minden verseskötet háló. Pilinszkysen szólva, csillagháló. Eligazodási pontjai összebogozgatha- tóak, s az olvasó jó esetben ámulattól tátogva vergődik a halálosan szoros gúzsban. Krusovszky Dénes verseskötetének egy lehetséges hálóját szeretném kibontani, száradni teregetni itt a közönség szeme láttára. Tapasztalatom szerint ugyanis egy első kötetre jóval több hangsúly esik mint elsőre, s jóval kevesebb mint kötetre, jóllehet attól még, hogy első, nem kevésbé kötet, mi több, kötet lehet a javából. Valahogy így fogtam neki elemzésem érdemi részének egyik reggel, s ígérem, nem is maradok adós mondandómmal, ekkor azonban... Ugye, minden jó bűnügyi regénybe szükségeltetik egy efféle „ekkor azonban"... A francia „suspense"- nek, vagyis felfüggesztésnek nevezi a krimit, függesszük hát fel mi is kicsit figyelmünket, jobban mondva függesszük másvalamire. Irodalmi ember könyvekkel dolgozik, ahogy a halász halakkal. Tucatjával fogja ki, dobja vissza, latolja tenyerén, belezi, boncolja, tárja mások elé, adja-veszi, jó áron. A nagyipar pillanataiban nem törődik szakrális jelképiséggel, csodálatos halfogással (röpimával ad érte hálát), fogyasztja, fagyasztja, kínálja fogyasztásra másoknak. Az egészből kimarad az ünnep: az ünnep pihenő, nyugvópont, az idő felfüggesztése, vagyis suspense. Márpedig egy első kötet megjelenése ünnep, akármilyen törékenynek és illuzórikusnak is tűnik ez a megállapítás éppen itt, egy Könyvesházban, a nagy könyvpiramis csúcsán, több tízezer étvágygerjesztőbbnél étvágyger- jesztőbb színes, szagos kötettel a lábunk alatt. Eszembe jut egy tizennégy évvel ezelőtti pillanat, melyet véletlenségből (bár a véletlenekben nem hiszek) épp pár napja néztem meg újra videón. Első könyvem bemutatója volt, Kemény István beszélt a közönségnek, s bár ő négy évvel fiatalabb volt mostani nálamnál, s még nem volt József Attila-díja (most már mindkettőnknek van), sokkal többet nyomott a latban személye, mint amennyit jelenleg nyomhat az enyém. Énem, ez az akkori fiatalember, aki mostanra egyre kevésbé fiatal, s korántsem biztos benne, hogy egyre inkább ember, kicsit mérges volt Kemény Pistára, amiért őt áhítatos költőnek titulálta. Jobban tetszett volna neki holmi keményebb, birodalmi lépegetősebb imidzs, szeretett volna fickósabbnak látszani, holott erre versei nem jogosították fel. Holott áhítatos volt, ahogyan, most örömmel ismeri fel, Krusovszky Dénes is az. És ennek az áhítatnak ma jóval nagyobb súlya van, mint akkor, a rendszerváltás hangyazsibon- gásának kezdetén, amikor az életünk sebességéről alkotott fogalmaink, mai fejjel beláthatjuk, vajmi kezdetlegesek voltak még. Miféle súlyra gondolok? A nyolcvanas években a pannonhalmi bencések meghívták a közelmúltban meggyilkolt Roger testvért, a taizéi ökumenikus szerzetesrend alapítóját. Az ijedt hatóságok először egyetlen beszédet engedélyeztek, majd ezt az engedélyt is visszavonták. A svájci szerzetes azonban a várakozással ellentétben nem mondta le felháborodottan az utat, hanem így nyilatkozott: „ha nem beszélhetek nekik, hát majd velük együtt hallgatok". És részt vett a liturgikus alkalmakon, imákon, nem beszélt, ahogy (politikai okokból) az összes többi résztvevő sem beszélhetett... Az ilyen szilárd csöndfalon a poklok kapui sem vehetnek erőt. Ma, mikor mindenki beszélhet (s beszél is), a szemérmes, csendes tónusnak még nagyobb, jóllehet láthatatlan küldetése van. Ez a láthatatlan kevésnek tűnik, szétpereg a kezünk közt, de valójában nem efféle láthatatlan közösséget alkot-e egy-egy könyv sok száz, sok ezer olvasója, akik sosem találkoznak? S nem efféle láthatatlan klánt hoz-e létre a körülbelül irányba törekvő alkotók nem vér szerinti testvérisége. Ezen az elven Krusovszky Dénes rokonának tekinteném jómagámat, de nemzedéktársaim közül Szabó T. Annát, Imreh Andrást (első kötetének címe különösképpen egybevág Krusovszkyéval: Aminek két neve van), Szakács Esztert, Filip Tamást, Ács Józsefet, G. István Lászlót és másokat. Dénes már a címmel kezünkre játszik: a megnevezésre, a névre utal, s ez a nyomvonal az egész köteten át végigkövethető. Ohó, mondja a profi kritikus: íme egy elsőkötetes, aki a macondói parasztok módjára a megnevezés nehézségeivel bajmolódik, kiragasztgatja a cédulákat tehénre, kerítésre, el ne felejtse a nevüket. Vagyis tanulja, tanulgatja a világot, benne maga s a dolgok nevét, nem úgy, mint mi, nagy, okos felnőttek, akik már mindent tudunk. Ez a tanulás azonban, kritikus uram, nem korfüggő! Míg élünk, a nevünket tanuljuk, hogy aztán végképp 110
