Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Orcsik Roland: Egy családtörténet fénylő sebei (Maurits Ferenc: Szürkület, szürkületben)
- littérature) kölcsönhatása új dimenziókat nyit meg a képzőművészetben: a tradicionalista felfogáshoz képest a festészet nemcsak a szűk esztétikai, hanem tágabb művészeti kategóriákkal is értelmezhetővé válik. Ilyen értelemben Maurits „képírása" az exjugoszláv és azon keresztül az európai képzőművészeti problémák kontextusában ragadható meg (talán az sem véletlen, hogy a nemzetközileg elismert német művészettörténész, Oto Bihalji-Merin írt róla). Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy Maurits számára az alkotás nem öncélú művészkedés, „képírásai" a meg- feszítettségünkkel szembesítenek, a kivégzések szemtanújává tesznek, s így etikai állásfoglalásra szólítanak fel. A homo poeticus és a homo morális ugyanakkor nála nem válik külön. A képek és a versek magas szakmai tudatosságról vallanak, viszont nem állnak meg a forma szintjén, nem üres mutatványok. Találóan fogalmaz munkáiról Bihalji-Merin: „Konstrukció, köralak, négyzet- ezeknek a helyére illeszti a megfeszítettet, az esztétikussal szemben az etikust." Ilyen értelemben Maurits képein és költeményeiben megjelenő „emberi" figurák rilkei archaikus Apolló-torzók: radikális életmódváltásra buzdítanak. Mindezekből kitűnik, hogy a Szürkület, szürkületben is a lét átlói közt megfeszült/megfeszített, elférgesedett emberi (kafkai) lény vonaglását fogalmazza meg. A figurativizmus hagyományát folytatva a kép középpontjában ezúttal is egy grafikai, rajzos vonalakkal indázó figura áll, melyet körbezámak, illetve kafkai ketrecbe szorítanak a (hát)tér vastag ecsetvonásai. Ez egyszerre absztrakttá és a bezárkózottság, a zárkajelleg sejtetésével, valamint a központi figura által konkréttá, ábrázolóvá teszi a látvány, illetve a mauritsi látomás egészét. Maurits úgy tanulmányozza már évtizedek óta ennek az ember és féreg közti figurának a vonásait, mint Rembrandt a saját arcmását. Mindig ugyanaz, ám sohasem egyforma elférgesedés és megváltás nélküli - vagy előtti - megfeszítettség ismétlődik ezeken a felületeken. Mauritsnál a test olyan, amilyen a lélek anatómiája, Bihalji-Merin erről azt írja, hogy: „A belsőt mutatja meg, a beleket, a bomlás bűzét, a haldoklás szagát." Fontos még kiemelni, hogy ennek a központi, semmivel sem összetéveszthető, teljesen egyedi módon megragadott „mauritsi figurának" alapeleme nem a szín vagy az irodalmi háttér, hanem a vonal. A vonalak spontánnak ható összjátéka hozza létre a figurát. Az így teremtett alak rendkívül törékenynek, szálkásnak bizonyul, szinte ösz- szepréselik a keretbe zsugorító vastag, durvának ható ecsetvonások. Ugyanakkor, mint már említettük, a vonalak a zárka rácsai is lehetnek, másfelől nézve pedig gúzsba kötő sorsindáknak, szögesdróthálónak tűnnek. Az egész figura ezektől a nyugtalan, vibráló vonalaktól él. Tolnai Ottó szerint (aki a legtöbbet írt eddig Maurits egyedülálló világáról) ez a vibráló tér(kép) az újvidéki magyar tanszék egykori tanára, az esz- széíró és az absztrakt képzőművész, B. Szabó György poétikáját továbbgondolva a „gubancoláson" keresztül valósul meg: „Agyongubancolni: éltetni, mondhatnánk Mauritscsal." És mondjuk is, Mauritscsal: „gyertya bácsi / nyakán / felszöknek / a sötét erek / püspöklilán II gubancolódva / halántékán" (29.) A képek színkezelése minimalista. A színszegénység metaforikus, jelképes, mert a szürkeséget, illetve a szürkületet érezteti. Csupán a borító első és hátsó lapján jelenik meg jelzésszerűen - és ellenpontot képezve - két-két rózsaszín csík. Ez a rózsaszín nem kontrasztszerűen működik, nem rikít, inkább halványan sugall. Mintha azt sejtetné, hogy a domináns szürke és fekete színek mellett van más is. Mintha az elmúló évek nem pusztán az elszürkülésről, a romlásról, hanem a már szóba hozott, írásokba foglalt gyermekkori tisztaság és egyszerűség idilljéről is szólnának. A kötet képi oldalaihoz képest a költeményekben sok a szín, ezek gazdag látásmódról árulkodnak. Ugyanakkor nemcsak színeket, hanem illatokat, szagokat, tapintható felületeket, ízeket, eleven hangokat és ezek szimbolikus, baudelaire-i keveredését, kapcsolódásait is megtapasztaljuk: „kiss bácsi / kenderkócot / gerebenez II a hosszú / vibráló / tűk II surrogva / átszúrják / az őszi levegőt" (91.) A versek a ciklusokat bevezető „képírások" ellenpontozásai, ám mint az iménti idézetben tapasztalhattuk, az ellentételezett romlás sűrítményei is. Illetve, ahogy azt már korábban megállapítottuk: a kettő világa egy. Mindezt figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a Szürkület, szürkületben nem pusztán a tartalma miatt, hanem a műtárgy volta miatt is megérdemli az olvasó kitüntetett figyelmét. A könyv úgy, ahogy van, kiállítható bármelyik galériában. Viszont ne tévesszük össze a hatvanas évek Amerikájában elhíresült ún. multiplikákkal, a sokszorosítást és a könyvművészetet összekapcsoló konceptualista, pop-artos könyvtárgyakkal. Maurits könyve sokkal inkább az egyediségről és a megismételhetetlenségről szól - a nyomtatás sokszorosításának ténye ellenére. Amennyiben fellapozzuk, látni fogjuk, hogy a költemények ízlésesen vannak megszerkesztve a lapokon, a rövid formák és a lapméret a tisztaságot, a fehérséget hangsúlyozzák ki. Talán a mottóoldalak kis versidézeteit lehetett volna egy kicsit bátrabban kiemelni, akkor nem háttérből, hanem a látvány egyenrangú részeként (a betűk mint fehér lárvák) jeleznének a képek sarkaiból. Ám ez csupán 108
