Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Orcsik Roland: Egy családtörténet fénylő sebei (Maurits Ferenc: Szürkület, szürkületben)
Egy családtörténet fénylő sebei Maurits Ferenc: Szürkület, szürkületben „Valamiképpen nekem is dolgokat kell teremtenem; nem plasztikai, hanem írásos dolgokat - valóságokat, melyek a kézművességi tudás eredményei." (R. M. Rilke) Ebben az évben sok kritika felütése szólhat így: „Az idei könyvhét legjobb teljesítménye..." Az olvasó ilyenkor ki van téve a reflektorfényű mondatok manipulációjának, ami megnehezíti a kevésbé ismert szerzők - szintén figyelemre méltó - műveinek felfedezését. Most is hasonló helyzet előtt állunk. A budapesti Kijárat Kiadó a magyar olvasó számára két nélkülözhetetlen, lényegbemaró könyvet adott ki a 2006-os könyvünnepre. Az egyik Jeles András: Teremtés, lidérc- fény című könyve, a másik a Vajdaságból származó képzőművész és költő, Maurits Ferenc új verseskötete, a Szürkület, szürkületben. Sorban ez már az újvidéki szerző ötödik, Magyarországon azonban még csak az első verseskötete. A szerző többi könyve az újvidéki Fórumnál jelent meg (leszámítva a többnyire reprodukciós 1997-es Balkáni mappát, amely a Forum és a budapesti Corvina közös vállalkozása), és akárcsak a többi kiadványát, Magyarországon ezeket nem terjesztette a kiadó, talán innen eredeztethető a szerző viszonylagos anyaországi ismeretlensége is. A Szürkület, szürkületben becketti szűkszavúsága, emlékezet-gombolyítása folytatja a szerző előző könyveinek poétikai sajátosságait, eredményeit. Azzal, hogy a mostani Maurits-világ talán még lényegretörőbb, formailag tökéletesebb, nélkülöz minden eddig is hanyagolt mellébeszélést, fölösleges díszítést, cikomyát. A költemények rendszerint egy szituáció fel-, illetve megelevenítéséből indulnak ki, hogy rövidesen az allegorikus szerkesztésnek megfelelően kitáguljanak, általános érvényűvé váljanak, s a létről, az emberi kínlódás, a pusztulás (meta)fizikájáról szóljanak hiteles szikársággal. Az írások retrospektív természetűek, a bennük megidézett múlthoz képest a jelen romlékony, s ez a jövőre nézve egyre csak fokozódik. Ezért itt az emlékezés a múlt szürkületében történő guberálás, minek során a József Attila-i talált tárgy felfénylik egy pillanatra, a vers erejéig, hogy rilkei értelemben vett „létező dologgá" váljon. Ugyanakkor a sejtés itt kettős: egyfelől a jövő a pusztulás bizonyosságát érezteti, másfelől a festői színekkel élénkített, fénylő, idillikus világra tapint. Hamvas Béla a gyermekkori idillről azt írja, hogy: „...a gyermekkorba visszatérni és felismerni, hogy az emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet. [...] Visszatérni ahhoz, ami az emberben tiszta és egyszerű." Ez a „tisztaság és egyszerűség" sugárzik a mauritsi világ idilljéből: „láttam / meztelen icát H épp / húzta bugyiját II oly puhán / hajlott / a fényen át" (44.), „sívó / sárgán / hugyozni / a ragyogó havon // nagy I kacskaringós / portrékat // a klozett / mellett / a szemétdombon" (80.) Ám ez az idill mégsem zavartalan, megmegrázzák a „szurokfekete" sejtésű pillanatok: „majd / kiugróm / magamból II csorog / belém / a sötétség" (47.) A kötet vizuális megszerkesztettsége, képi anyaga - akárcsak a többi Maurits-könyv esetén - szervesen illeszkedik a versvilághoz. A ciklusokat bevezető illusztrációk nem illusztrációk a szó hagyományos értelmében. Nem a vers motívumait, tárgyait ismétlik meg vizuális nyelven, inkább hangulati dózisként szolgálnak a szavak erezetében. A vizuális betétek hol ellenpontként működnek, hol pedig a szürkület atmoszféráját teszik érzékelhetővé. A szerző első, Piros Frankenstein (1970) című kötetét egy szürrealista francia költő, Luis Aragon mottójával indítja: „Imi és festeni: mindkettőt ugyanaz a szó jelölte a régi Egyiptomban." Ugyanis Maurits számára a kettő csak felszínes szinten, formai értelemben más, tartalmilag ugyanarra az egzisztenciális, elnyűtt, ám minden teoretikus bravúr ellenére megoldatlan emberi alapra, a lét kicsi és nagy kérdéseire épül. Ezzel összefüggésben talán nem véletlen, hogy Bányai János „képírónak" nevezi Mauritsot, képeit, írásait pedig „szövegrajzoknak". Ez a meghatározás azért fontos, mert felveti a II. világháború utáni „jugoszláv" festészettel, pontosabban az ún. Mediala csoport (kb. 1957-1962) alapállásával való rokonság lehetőségét. A belgrádi csoport szerint a festészet és az irodalom (peinture - peinture helyett peinture 107
