Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Molnár Zsuzsa: Az elvesztegetett vagy lehetséges teljesség könyve (Mihancsik Zsófia: Nincs mennyezet, nincs födém. Beszélgetés Nádas Péterrel)
lógiailag a legkésőbb. Ez a szövegsors tökéletesen modellálja a beszélgetésben többször érintett területeket: a nyelvhasználat működését köznyelvben, szépirodalomban, egy esszében; a nyelvhasználók, olvasók, befogadók közötti eltéréseket, vagy nem meglévő eltéréseket az észlelés, illetve a megnyilatkozás szintjein. És miután a kötet a Párhuzamos történetek kiadását követve jelent meg, visszapörgethető, hogy mit jelentett az írásfolyamat alatt (a regény nem meglepően nem volt megnevezve) a szerzői problémákról hallani, hogy aztán 2006-ban mindezt ráolvashassuk a regényre. A kiadó, talán a nádasi művek enciklopédikusságát hangsúlyozandó egy ilyen formák nélküli, tehát a szerkezetet, és így a tudatosság látszatát leginkább nélkülöző kötetbe névmutatót tett. Nem egyedi megoldás, de ellentmond az eddigi kötetek szerkesztési elveinek: az esszék, a kritikák, az Évkönyv és a Párbeszéd mögül is hiányzik. Ha végignézzük a háromoldalnyi név mögött lévő oldalszámokat, és magukat a mondatösszefüggéseket, az előfordulási helyeket, alig néhány esetben közvetítenek az egész értelmezéshez képest többletinformációt. Üres helyei miatt feleslegesen terhelik a kötetet, Nádas nem róluk, személyekről, alkotókról beszél, legtöbbször egyszerű példaként állnak egy-egy megfigyelés bemutatásához. A szöveg egységes folyását szakítaná meg az effajta olvasás, a keresgélés az esszéjellegét szüntetné meg. Az ötlet azonban mégis felhasználható, itt, e kritika keretei között - fogalommutató formájában. A mechanizmus, tudom jól, ugyanaz. Lényeges különbség, hogy most nem a köteten belül vagyunk, ahol paratextusként működik egy mutató. Nádas Péter mondatairól egyszerű állításokat tenni (nem megállapításokat, nem értelmezéseket), csak mintha saját szavaival megismételné az olvasó, összefoglalná röviden, lefordítaná magának - csupa iskolás elvárás és kifejezés -, értelmetlen feladat, ahogy nehezen vállalható egy fülszöveg vagy tartalmi összefoglaló megírása is könyveihez. Egy többórás élőbeszédfolyam, majd ennek a linearitást megtartó, de többirányúvá tevő, a papíron való rögzítettség által még fegyelmezettebb, egységesebb formája lenyűgözi a hallgatóból váló olvasót. A beszélgetőtárs, aki jóval több lesz, mint kérdező, tökéletesen együttműködik azzal, akit felkért erre a párbeszédre. Felkészültsége nyilvánvaló, azonban ezen túl sokszorosára növeli egy-egy téma kibontakozásának lehetőségét azzal, hogy megérti a válaszokat és megérteti magát a továbbvitt gondolatsorban partnerével. Mihancsik Zsófiának sikerül némelyik elsőre ellentmondásosnak tűnő elméletnek az átfordítása - sokszor hangzik el Nádastól a vád: így egy másik szintre hozta a beszélgetést, vagy másik szintről indulva hogyan is sikerülhet ugyanarról beszélniük, teszi mindezt anélkül, hogy nemhogy a meglelt fogalom, annak pontosan kiválasztott definíciója sem veszti el súlyosságát, nem válik ismét valami más egyszerű szinonimájává. Induljunk ki a szenzualitás fogalmából, amely Nádas vizsgálatainak örök és állandó tárgyát képezi (289, 297). Felfogható valamiféle központi magnak, megszámlálhatatlanul sokszor körüljárt problematika. Az írásos kultúra (95), az írott nyelv mint végső kód, amellyel végül mégis rögzíteni kell a lejegyezhetetlent, teszik az érzékelés totális módját problémává egy olyan nyelvben, amellyel nem az az alapvető gond, hogy egyedi Európában, hogy kevesen beszélik, hogy nehezen enged be idegen szavakat közegébe, hanem hogy nincs filozófiája, tehát ebben a típusú kódrendszerben először definíciókat kell alkotni. (305) Ez a tevékenység különösen izgalmas és egyben tehetetlenség érzését keltő a diktatúra (128, 138) alatt lehetett. (Mihancsik felvetése a „gondolkodásbeli és nyelvi beszorítottságról" mintha a Mese a tűzről és a tudásról című Nádas-esszét idézné.) Azokban az évtizedekben az értelmezésnek egyszerre a nagyon primitív (korai, egyszerű mód: szó- és /új/ jelentésalkotás) és rafinált módja (kódolás-dekódolás, lefordítás, rejtjelezés) ötvöződött. A szenzualitás azért válik definiálandó kifejezéssé Nádas és bárki más számára, mert a szimbolikus rend a vonatkoztatási rendszerünk. Az észlelés, érzékelés, érintés problémátlan a gesztusnyelv 87
