Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Bányai János: Az eszméjét elfelejtett város (Mítosz- és hagyományvesztés New Hontban)

a mitológiának, Karen Armstrong szerint a tizenhatodik századtól, főként a reformációtól kezdődően. A racionális magyarázatok a mitológia végét jelentik, csakhogy nincs mindenre racionális magyarázat, nincsen racionális magyarázat New Hont létezésére se.

Amikor a narrátor megérkezik New Hontba és találkozik a város polgármesterével, akkor értesül többek között arról is, hogy a polgármesternek „kényes feadata" van, amit szabódik megosztani a városba a városról szóló könyv megírásának feladatával érkezett narrátorral, majd mégiscsak elmondja: „Nos, arról lenne szó - mondta suttogóra fogva a hangját (a polgármester) hogy ki kellene találnom New Hont eszméjét." Majd az elbeszélő értetlenkedésére válaszolva megismétli: „A világon minden elvek szerint és valamilyen eszme érdekében működik. De mi lehet New Hont eszméje? Egyszerűbben mondva: minek van New Hont a világon?", majd csodálkozva kérdezi az elbeszélő, hogy „önök nem tudják", minek van városuk a világon. Erre mondja a polgármester, hogy „Tudtuk, de elfelejtettük." Majd hozzáteszi: „Mi itt, New Hontban, folyamatosan felejtünk." Az elfeledett eszme, a megfeledkezés a város létezésének okáról, egyben a mitológiáról, a helyi mítoszokról és legendákról, a lét általános megtapasztalhatóságáról való megfeledkezés. Az elfelejtett mítosz és hagyomány helyére a mindennapok mítoszai és mítosztöredékei kerültek, a matuzsálemi korú Kálmán bácsi, a Küklopsz mintájára készült nagyerejű Iván és mások arcélei és életrajzai. Látszólag egymást kizárva és egymással ellentétben. Csakhogy e mítosztöredékek és mítoszszilánkok végül mégis mitológiává állnak össze, a veszteség mitológiájává, aminek csak egyik lehetséges kifejezése a polgármester vállára nehezedő feladat, hogy megtalálja New Hont eszméjét.

A Nálunk, New Hontban példáján világosan kitűnik, hogy a mítosz nem veszett el, de a szatíra, sőt a humor útjára tévedve teljesen új fényben mutatkozik meg. A szatíra azonban, a humorral együtt nem ássa alá a mítoszt, pedig mind a szatíra, mind a humor, de az irónia is a ráció terméke, semmiképpen sem az együttérzésé, még csak az érzelmeké sem. Ha a tizenhatodik századtól kezdődően indul meg a mitológia erodálódása a ráció nyomására, akkor az ésszerűből fakadó szatíra még jobban felerősíti a mitológia elkopásának folyamatát, ebbe tartozik bele Grendelnek Mészöly Miklósról kifejtett gondolata a történetfilozófia és a mitológia ellentétességéről, akkor mintha már semmi esély nem lenne a mitológia fenntartására. Pedig van rá esély, mégpedig az irodalomban. Nem is annyira abban a sokfelől körülírt gyakorlatban, miszerint mítosz és irodalom kapcsolata a teljes mítoszt újraértelmező felmondása, vagy éppen a mitoszszilánkok és -szekvenciák beépítése az epikai világba, hanem új mítoszok alapításában, az olyan írói eljárásokban, amilyen a Grendelé is, ahol valóságreferencia ékelődik nyelvi alakzatokba, és fordítva, a mitologikus értelmezhetőség új lehetőségeit tárva fel. Ennek poétikai szerepe a történetmondás lehetőségének erőteljes visszaszerzésében, a kis elbeszélés felnagyításában, vagyis a nagy elbeszélésekre való emlékezésben ismerhető fel. Arra a kérdésre, hogy New Hont minek van a világon, csak az irodalom és az irodalom közvetítésével a mitológia adhat választ, mert a kérdésre csak homályos - képi-metaforikus - válasz adható, ami nem oszlatja el a kérdés homályosságát, de legalább valamilyen válasz. Persze, a három New Hont-regény sem elég arra, hogy a mitológia helyreálljon. Ahogyan Mészöly nyomán sem állt helyre a Pannon mitológia. De talán nincs is okunk rá, hogy helyreállítsuk.

50