Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)
A regény közepe táján változtattam meg a nevet. Akkor már nyilvánvaló volt számomra, hogy a valóságos sorsunk negyvenötben (a túlélésünk után) ugyan szétvált, ám a regény kettős téridejéből - amelyben a Beszélő a jelenben követi a közel hatvan év előtti „nyomait" - nem hiányozhat Sonja. Egy regényben nem lehet „otthagyni" a múltban az egyik főszereplőt, miközben minden fontosabb szereplő - s a regény poétikájának, történetfűzésének éppen ez az egyik alapja - ott van a jelenben is. De Sonja a tizennégy éves fiú, a regényalak sorsában csak „volt". Ha „van"- ként is funkciót kap a regényjelenben, akkor a dokumentált és a fikcionált együttesét kell megformálni. Mindaz, ami Sonjával a regényjelenben a kétezres években történik, fikció. Nem maradhatott tehát Sonja. „Visszamenőleg" is Vera lett. Verával a jelen fikciójában erotikus események is történnek, miközben ezeket a részeket írtam, kiiktattam az emlékeimből Sonját. De most ott az üzenete a telefonszámával a rögzítőn. Ott a hangja. Hatvan év múltán. Akkor is megrázó lett volna a tizenharmadik évében ismert lányka hangját hetvennégy éves asszonyként hallani, ha nem állt volna közöttünk Vera. Habár, s ezt különösnek éreztem, a hangján nem érződött az időmúlás. Olyannak éreztem, mint a hajdani hangját. Kissé fátyolosabb... Olyannak éreztem Sonja hangját, mint Vera hangját. Nem mondanám, hogy velem volt hatvan évig a hangja. De a Követés írása közben, előbb még Sonjaként, aztán már Veraként folyamatosan hallottam. Regényszólammá lett, s ebbe a szólamba simult bele a rögzítőre mondott néhány szó. Járkáltam. Megittam a kávét. Tanácstalan voltam. Ha visszagondolok ezekre a perceimre, azt mondhatom: a valóságos, több mint fél évszázadnyi időmúlással birkóztak az érzéseim. Amiként a regény írásakor is, ám akkor volt több évnyi munkaidőtávom. Ezúttal percekbe sűrűsödött a küzdelem. Tudtam, hogy mielőbb, netán azonnal fel kell őt hívnom. A megválaszolhatatlan kérdés (hiszen csak ő tudja megválaszolni) is benne volt ebben a végzetes sűrűsödésben: mit szól Verához, aki „felerészben" nem ő, de akiben mégis önmagára kellett ismernie, hiszen mi másért is keresett volna meg hatvan év múltán. Köszönöm... Ez volt az első szava. Úgy mondta csendesen, némi alázattal, hogy a hangjában megláttam a tekintetét. Olyan tekintetet, amit sohasem láthattam, ám mégis el tudtam képzelni. Egy hozzám hasonló korú asszony szelíd tekintete volt a hangja - benne a lányka egykori pillantása. Tudtuk úgy folytatni a beszélgetést, mintha azok maradtunk volna, akik voltunk, egy leányka és egy kamasz fiú, ám mégis azok vagyunk: akik... 24
