Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)
Köszönöm, hogy olyan szépen írtál, így mondta, az unokatestvérkéimről... soha nem tudtam őket elfelejteni... A regény hatodik fejezetében a Munkácsy Mihály utcai gyermekotthonból a gettó felé terelik a menetünket. A Király utcában haladunk. Fogom Vera kezét. Előttünk a kicsik csoportja, közöttük Edo és Judi, Sonja, így kell írnom, holott Verát kellene írnom, unokatestvérkéi. A regényben leírom, hogyan találom meg a pillanatot, amikor Verát magam után rántva kiszökünk a menetből... Sonját magam után rántva. Edóért és Judiért semmit nem tehettünk. Minden bizonnyal a mélytudatban tovább élt az egykori tehetetlenségem hosz- szú évtizedeken át. így került be a regénybe Judi tekintete: „Ahhoz, hogy felidézhessem az arcát, messzire kell visszajutnom. A leírás akkor találja meg a méltóságát, ha megjelenik benne az elmondhatón, a meg- őrizhetőn túli. Ha Judi arcát megpróbálom magam elé képzelni, tovább kell jutnom a Király utca, Hársfa utca és Körút közötti szakaszán, ahol Vera kiáltására visszafordul, el kell jutnom a negyvennégyes nyári délutánig, amikor az Amerikai út 78. építőanyagokkal teli udvarán egy téglarakáson ülve először megcsókoltuk egymást Verával és azonnal szétrebbentünk, Judi a cementzsákok felől szaladt felénk, kezében azzal a forgóval, aminek papírrózsáját mi ketten vágtuk ki ollóval, s miközben rajzszöggel egy hurkapálcára erősítettük, ösz- szeért a karunk, Judi szaladt, a szélben forgott a papírrózsa, az örömtől kipirult az arca, Vera felkapta, magához ölelte, aztán kézen fogva szaladtak tovább, Judi öröme így hozzátartozott a csókhoz, a borzongás is, ami utána átjárt, miközben ők kacagva futkároztak, évtizedekkel később jelent meg először Judi arca az emlékeimben, egy másik arc hívta elő, ugyancsak lánykáé volt, habár nála idősebb lánykáé, Bergman Varázsfuvola filmjében a Madonnáéhoz hasonló arc, amint feszülten követi a történetet, boldog, izgatott, szinte azon az arcon szólalt meg a zene, amely Mozartnál is, Bergmannál is önmagánál többet, valaminek a tudását fejezte ki, ámulatot afelett, hogy az életről mi mindent lehet megismerni, szorítom Vera kezét, figyelem a fegyveres kísérőket, el kell vonnom a figyelmemet Judiról, meg kell tennem, nem tudhatom, hogy ezért pecsételődik belém a tekintete." Köszönöm, mondja Sonja. Soha nem tudtam őket elfelejteni, mondja. A szöveg, érzem, elvégezte (volna) a feladatát? Soha, soha nem tudtam beszélni arról sem senkinek, ami velem akkor történt, mondja Sonja. Férj, három gyerek, öt unoka... soha, egyiküknek se, mondja. Nem tudok a beszélgetés után visszaülni az íróasztalhoz. Berlin. Október. Az Unter den Lindenen alig sárgulnak a falevelek. A Spreen úszó kishajókon napoznak a turisták. A Grosse Hamburger strasse 30. előtt a járdába süllyesztett kőlapkán felirat: Emanuel Fink, 1871-1942, Regina Fink, 1892-1942. Itt ölték meg őket. 25