Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 3. szám - Szilágyi Judit: „Csak egy kis dokumentáció”(?) (Szakács István: Történtek dolgok)

„...a szavak tették!"

A regény második és harmadik szakaszának ez az egyetlen mondatban megoldott szétválasz- tása-összekötése végre megválaszolja a ki beszél? kezdeti kérdése után, a keletkező regényszöveggel együtt születő, egyre előrébb tolakodó másikat is, nevezetesen, hogy ki a szerző?

Az írás és az irodalom értelmezése, mint (mellék)téma, majd minden fejezetben felbukkan, érintőlegesen szóba kerülnek a legfontosabb kérdések: mi lehet az írás mintája, példája; hogyan kell írni; milyen az irodalom és valóság viszonya. Olivérről tudjuk, hogy próbálkozik ugyan az írással, de utóbb feladja törekvéseit és elégeti tanulmányát. Sándornak vannak szépírói ambíciói, de csak nevetséges versek telnek tőle (Konvex hegyek); Eszter pedig másféle terveket készít. Messzinger nyilvánvalóan alkalmatlan a szerzői pozíció betöltésére. Akárcsak Klári, akinek - láttuk - nincs irodalmi érzéke; mégis (vagy épp ezért) az ő monológján át nyilvánulhat meg az, akit keresünk, a „szerző": „Megdöbbentő volt, hogy mennyire a Magda hangja ez. [...] én idéztem fel azt a több mint harminc évvel azelőtti napot, de nem a saját hangomat használtam, Magda beszélt ki valamiképpen belőlem. [...] És Magda volt az is, aki folyton a múltban kutakodott, minden eseményt valami régmúltbéli történéssel magyarázott. Róla ugyan nem derült ki soha semmi. [...] Azzal szórakoztatta magát, és persze minket is, hogy mindig mindenkiről történeteket fabrikált, kinézett magának egy embert, akárkit, és mesélt róla. [...] Kitalált róluk mindenféle színes történetet, hol a nő szemszögéből, hol a férfiéból mesélte el újra és újra elölről az egészet." Magda szövi tehát a szálakat, ő írja meg, és rendezi át a szereplők történetét. Erre csakis ő lehetett alkalmas: már belépője, első megszólalása is írott, nem verbális megnyilvánulás volt (egy levél), mely az Írásra vonatkozó reflexiókkal kezdődött: „A szobában csak szavak vannak, ők az én szerencsétlen gyerekeim, itt csetlenek- botlanak körülöttem állandóan, összefacsaro- dik a szívem, ha rájuk nézek, mert az egyiknek keze nincs, a másiknak a lába hiányzik, és olyan is van közöttük, aki fej nélkül született. És van egy, róla azt gondoltam sokáig, hogy nem is fog életben maradni, mégis itt van velünk, most már mind közül őt szeretem a legjobban: ő az én néma gyerekem, nem szól, csak néz rám a nagy szemeivel." Ebben a levélben nemcsak Magda tudatának hasadása dokumentálódik, de a szerzői pozíciók megkettőzöttségének

tudatosítása is megtörténik: „Különös, hogy az a valaki, aki néz, aki pontosan azt teszi éppen, amit én, és erről van szó, erről az énről, hogy hogyan is tud ennyire ismeretlen lenni; talán valaki más az ott, talán valaki akarhat tőlem valamit." Amit Magdától, a fiktív szerzőtől „akarhat" az a másik, a „valaki", az nem más, mint hogy egyéni történetén túl családja, környezete széthullását is dokumentálja. Az irodalmi hagyományban családregényt a hanyatló család utolsó, degenerált tagja „szokott" írni. Itt is erről van szó: Olivér zsákutca-élete nem hordozza a (még az irodalmi) folytatás lehetőségét (sem); Laiterék történetét a bomlott Magda rögzíti. (A regényvilágban Vassék az alkalmazkodók, a túlélők, a mindig talpra állók- már a családnév is utal életerejükre. A sváb származású Laiter család neve valószínűleg a tiszta, valódi jelentésű lauter-re megy vissza- ami szintén összhangban áll a róluk alkotott képpel.)

A regény harmadik része, az utolsó fejezet, kizárólag Magdáé. Ez a „szerző" terepe, amelyben feltárhatja az írás folyamatának, az elmondottak és a „valóság" viszonyának eddig rejtve maradt titkait: mintha egy korábban bebolyongott városhoz, erdőhöz utólag megkapnánk a térképet. Magda fejezetenként kommentárokat fűz a szereplők monológjaihoz, a homályos mozzanatokat erős megvilágításba helyezi, máshol kiegészíti, árnyalja az elmondottakat; néhol megkérdőjelezi, vagy egyenesen cáfolja azokat. A megelőző történetek, szólamok ilyen erejű felülírása végképp elbizonytalanítja az olvasót: a történet, a „valóság" nemcsak a különböző szempontú, szükségszerűen korlátozott tudású elbeszélők miatt, de leginkább a „tények" elővezetése során számolódik fel. A szerző-Magda kompozícióépítő erejét is megértjük, az előre- és visszautalások rendszerének őrületes pontossággal kiszámított, tökéletes működését. A,,...szavak tették!" című fejezetben a történet hitelessége lebomlik, felépül viszont a szerkezet, a kompozíció ereje: a valószerűség helyébe az irodalomszerűség lép.

Mindezt megerősítik az utolsó szövegegységek. Magda (az ő összeomlását és Feri halálát is - részben - okozó) Sándorról utoljára azt írja: „az ember végeredményben akkor is gyilkosnak tekinthető, ha nem ölt meg senkit." Ez mintegy indoklása, felvezetése a hosszú Camus-idézet- nek, annak, amikor az elbeszélő a tengerparti vakító napsütésben több lövéssel megöli az arab férfit. Ez a Magda eszköze, így gyilkol: írásban,

106