Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Szigeti Kovács Viktor: Ariadné fonala, avagy a fordítás elmélete (Márton László: Minerva búvóhelye)
hozható összhangba a regényünk lapjain felvázolt világ rendjével, annak prózai komolyságával. Vannak írótársaink, akik alkotásaikban oly bőkezűen osztogatják a csodákat, mintha trónra lépő császárok volnának (...) Az összefüggések érzékeltetése annyira leköti figyelmünket, hogy csodákat nem tudunk, nem is próbálunk elhitetni az olvasóval." (222.) A regényben felvonultatott fiktív elemek (melyek vannak szép számmal) nem a regényírás természetes elemeként, hanem elméleti problémaként kezelődnek. A fikciót a fordítás tökéletlensége termeli ki. Azokon a pontokon jelenik meg a regényben, amikor valaminek a fordítása vagy nyelvivé tétele (például a fentiekben említett rézkarcok) nem tökéletes, így az események ábrázolása nem a történet referencialitását, hanem annak szükségszerűen fiktív voltát hangsúlyozza. A címadó Minerva isten is egy rézkarcon jelenik meg Johann B. számára, amely rézkarc Ovidius Átváltozások című művében szereplő Arachne-történetet ábrázolja. A bronzkép azonban önmaga kezdi el mesélni a történetet, ugyanis először Arachne is látszik a metszeten, aztán már csak Minerva, aki megszólítja az öregedő költőt. A narrátor a következőket mondja az utánzásról, melyet szintén értelmezhetünk másolásként, azaz fordításként: „Elvégre minden hasonlóság csalás, minden alakmás, mely a láthatatlant láthatóvá teszi, hazugság. Ha pedig az istenre ráismerni úgyis csalódás vagy tévedés, akkor teljesen mindegy, hogy a valóságban ismerünk-e rá, vagy Kininger metszetén" (135.) A mítosz a regényben erőteljesen átértelmeződik, ugyanis a narrátor szerint Minerva azért bújt el, mert valójában Arachne győzött. Az a szövőlány, aki az istenek történetét ábrázolja szőttesein, vagyis lefordítja őket művészetté, és nem az istenség, aki ebben az allegóriában az eredetiséget hivatott képviselni. Az, hogy az istenség Johann B. fejében talált menedéket leginkább, úgy értelmezhető, hogy az öregedő költő végre rátalált a valódi bölcsességre, és nem csupán egy „silány" fordításra. Ugyanakkor a metszeten látható kép, a fonalszövés motívumával, a történetmesélés és jelen regény egy másik fontos metaforája is. A mítosz tolmácsolója kijelenti, „...már csak a vezérfonalak minél gondosabb elrejtése maradt hátra." (134.), ugyanezt teszi a Minerva narrátora is, elrejti a történet vezérfonalát a motívumokból font szőttes mögé. A Minerva-motívum ugyanis számtalan helyen és értelmezési formában bukkan még fel a regényben. Vannak referenciális, életrajzi vonatkozásai, például az, hogy Batsányi indította útjára Bécsben a Magyar Minerva című lapot. Fontos motívumként szerepel a vakok intézete előtt lévő Minerva fája is, melyet akár a tudás allegóriájaként is olvashatunk, mivel a jelentésmezőbe a vakság mint a különleges látás görög motívuma is beleértetődik. Caroline Pichler szalonjában egy életnagyságú Minerva-szobor áll, a mögötte lévő szobát pedig „Minerva búvóhelye" címmel emlegetik. Pichler egyébként görög istennőnek szokott öltözni, és egy kétes éjszakán ezen a búvóhelyen rejtőzött el egy fiatalemberrel, tehát a mítosznak az ironikus értelmezése is megtalálható a regényben. Egy alkalommal pedig Hingenau báró ellopja Minerva szobrát, amelyet aztán elalvás előtt szokott ölelgetni, ez a jelenet Johann B. ellentéteként értelmeződik, a báró csak vágyik a bölcsességre, annak csupán megjelenítését, fordítását képes birtokolni. (87.) A regény zárójelenete szintén tájleírás jellegű, egy napfogyatkozás részletes leírását láthatjuk az utolsó oldalakon, amely, mint a könyv eleje, szintén a realista regénypoétikára emlékeztet. Márton ezzel a gesztussal vitapozíciót hoz létre a klasszikus regény és az őáltala képviselt regényszemlélet között. A könyv eleje és vége úgy tűnik, hogy hisz a nyelv erejében, és abban, hogy általa megismerhető a világ, míg a tulajdonképpeni történet úgy vélekedik, hogy az írás csupán a valóság fordítása lehet, mely így szükségszerűen fiktívvé, azaz művészivé válik. (jelenkor, 2006) 95
