Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Orcsik Roland: Amikor a szimbólumoknak nyoma vész (Hász Róbert: A künde)
Orcsik Roland Amikor a szimbólumoknak nyoma vész (Hász Róbert: A künde) A 2006-os évben megjelent egy témájában, felvetésében rendhagyónak tűnő regény. Hász Róbert új könyve a magyar történelem egyik homályos, irodalmilag kevésbé feldolgozott időszakát, a honfoglalás előtti kort vette alapul. Talán szokatlannak tűnik, ha a „kortárs" magyar prózairodalomban egy magyarsággal kapcsolatos regény jelenik meg. Az is (t)rendkívülinek tűnhet, ha a megszokott, metairodalmi prózapanelek helyett egy konzervatívabb szövésű regényt tartunk a kezünkben, ahol az olvasmányosságot nem akasztják meg folyamatosan a nyílt narrátori, ironikus reflexiók. Önmagában egyik prózatechnika sem elvetendő, mindkét módszert lehet hiányosan és esetlenül alkalmazni. Éppen ezért vitatható Bombitz Attila azon nézete, miszerint: „[...] elismerendő, hogy Hász Róbert tudatosan keresi azt az átjárót, amely az eddig kipróbált és elmesélt történetek és eljárásmódok vegyítésével az olvasható és élvezhető, de tudatosan (megengedem: naivan) reflexívmentes cselekményesség felé mutat." (Bombitz Attila: A rózsa megyeri neve, ÉS 50 évf., 33. szám). „Megengedett naivitásnak" tekinteni a reflexiómentes irodalmat, a direkt módon reflexiósat pedig nem naivnak félrevezető lehet. Mellesleg A künde nem „reflexiómentes" cselekmény vezetésű regény, csupán nem a mai magyar prózára jellemző, megszokott ironikus fordulatokkal utal a történetmondás mikéntjére. Nem a nyelviségre, hanem más, a történetmondással összefüggő kérdésekre hívja fel a figyelmet. Arról nem is beszélve, hogy a reflexivitás foka a befogadón is múlik. Amennyiben pusztán az explicit, ironikus metatextualitást tartjuk mérvadónak, akkor a befogadási aktusba beférkőzött egy ideológiai nézőpont, ami abban a hiszemben tetszeleg, hogy képes szétválasztani a pelyvát a ponyvától, merthogy megtalálta a belterjes csodafegyvert: az önreflexivitást. Ám ameny- nyiben nem beszélhetünk egységes szubjektumról, akkor ki reflektál, és mire egy adott nyelvi működés kapcsán? Amennyiben az önreflexivitást egyedül üdvözítő módszernek kiáltjuk ki, akkor nem uniformizálódást várunk el az irodalmi munkáktól? Természetesen most nem az a célom, hogy pamfletét írjak a nyelvi, ironikus játékokra épülő irodalommal szemben. Korántsem állítom azt, hogy az Esterházy-féle vonalat szembe kéne állítani Hász Róbert szövegeivel. Inkább éppen arra a pluralizmusra szeretném felhívni a figyelmet, ami a posztmodembe sorolt művek sajátja is. Amennyiben viszont a pluralizmust csupán egy módszerhez kötjük, éppen ellenkezőleg: a régi kizárólagosságot folytatjuk, s csupán a körítés változott. Vagyis Hász Róbert prózáját nem zárhatjuk ki mássága folytán a kortárs regényirodalomból. Talán aktív recepciója éppen a regényről való gondolkodás sokoldalúságát tenné lehetővé. Mint már jeleztem, Hász Róbert regénye a fent emlegetett reflexivitást nem kerüli ki. A kündében alapvetően három történetváltozattal találkozunk, anélkül, hogy végsőkig megbizonyosodnánk az egyedüli üdvözítőről. A Sankt Gallen-i kolostor megyeri származású szerzetesének, Pannóniái Stephanusnak a történetét három szempontból fogjuk megismerni. Azzal, hogy ennek az első pillantásra hétköznapi szerzetesnek a története egy egész nemzet, s azon túl: minden gyökerét vesztett identitás fragmentált története. Az egyik 96
