Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Labádi Gergely: A magyar költő idegen messze földön (Márton László: Minerva búvóhelye)

szerepe a kiáltvány lefordítása körül és a k.-európai besúgáslélektan összefüggése, mivel már 1810-ben ezzel revolverezték egymást a Bécsben élő magyar értelmiségiek egy újság irányítása körül kirobbant vitában: „Márton nekem azt panaszolja, hogy midőn 1809. a' Bécsi Municipalitástól az ellenség Magyar fordítót kívánt a' Proclamatio fordítására, 's ez Decsyt nevezte-ki, Decsy betegnek tette magát, és Mártont projectálta (mi vala természetesebb, mint a' Magyar Nyelv Professzorát?). Márton excusálta magát; ő nem csak jobbágy, hanem szoros híve és protectusa az Udvarnak. Marét Batsányiról tudakozódott, ki neki 1795. Kufsteinban szomszédja volt, s B. kész vala a' munkára...".

A regény narrátora maga is több helyen megerősíti ezt az olvasatot, tudása sok esetben látványosan egyezik az elképzelhető kortárs (2006) magyar olvasóéval - bármennyire is problémás egy ilyen olvasót tételezni. Itt nem pusztán az előző bekezdés adatairól van szó, melyek nagy része az irodalmi panteon Batsányi-ismertetőiben rendre jelen van, hanem azokról a megnyilatkozásokról, amelyek a narrátor és az olvasó nyelvi és kulturális közösségét hangsúlyozzák. Ilyen például a regény elején a marhafejből hiányzó nyelv problémája, illetve annak regénybeli feloldása (15), amely Gárdonyi Egri csillagok)a, azaz a hatodik osztályos kötelező olvasmány, és nem mellékesen a „Nagy Könyv"-győztes óta magától értetődő (talán) a magyar olvasó számára; vagy az egykori és „napjaink" politikai rendszereinek természetére vonatkozó utalás a rákövetkező lapon. A Batsányi-olvasat számára Johann B. nevének kimondásakor olvasható értelmezés válik döntő jelentőségűvé: a rendőrigazgató mond Baczonit, Boczanit, sőt Bacczant is. Pedig Johann B. nevét Hoch „a szolgálati évek alatt sok százszor leírta, de soha nem tanulta meg helyesen kiejteni" (29 - kiem. tőlem. L. G.). A narrátor tehát arra biztatja olvasóját, helyettesítse a „helyes" alakkal. A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy e megjegyzése egy olyan szövegösszefüggésbe ágyazódik, amely a név és az identitás problémáját fejtegeti: a rendőrigazgató a nemesi névre utaló „von"-nal toldja meg a Johann B.-t, jóllehet tudja, hogy „nem volt nemesi származású". Ezek összekapcsolása azonban nem várt irányba viszi az értelmezést.

Az ugyan nem feltétlen okoz problémát az irodalom- és kiadástörténeti hagyomány ismeretében, hogy a behelyettesítés eredménye valójában bacsányi, esetleg a beszédszituációtól függően Bacsányi, mert van, ahol a narrátor is igen előzékenyen bevallja, a regénybeli adatok nem feltétlen esnek egybe a valósakkal. A név problémáján kívül ide tartozik Gabriele B. ideiglenes feltámasztása is: a narrátor időt hagy az olvasónak, hogy rájöjjön erre, hiszen többedik felbukkanása után árulja csak el, hogy a valóságban (ez az elbeszélő kifejezése) az asszony 1844-ben már nem élt (45). A Batsányi-olvasat lehetőségét még az is legfeljebb enyhén sérti meg az Ilosvay Krisztina/Kriskából Friderika/Fricska lett. Az alapvető problémát ezzel az értelmezéssel kapcsolatban az jelenti, hogy művekkel kapcsolatos adatok is sérülnek. Nemcsak, hogy nem jelent meg a Látó egészen 1904-ig, még a kortársak sem ismerték - a kritikai kiadás szerint legalábbis - a Mártonnál olvasható állításokhoz képest, ám Batsányi verseinek még a regényben emlegetett Felső Magyarországi Minervához sem volt semmi köze, azokat, mint A franciaországi változásokrát, a Magyar Museumban publikálta. Legfeljebb abban az értelemben Batsányi-regény a Minerva búvóhelye, ahogy Petri „Arany részt vállalt / Petőfi eltűnt" sorai a 19. század második felének irodalmát értelmezik: a magyar irodalmi hagyomány, talán pontosabb: múlt válik problematikussá.

A folyóiratok felcserélése nemcsak a Minerva-problematika szempontjából tekinthető motiváltnak, hanem a regény térkezelése szempontjából is, mindkét lap Kassán jelent meg. A regénybeli jelenben bejárható tér ugyanis mindig magában foglalja a regénybeli múlton és jövőn kívüli történéseket is. Linzhez közelítve például a narrátor a leírásba beleszövi a római kortól kezdve a 20. századdal bezárólag a tájhoz kapcsolódó eseményeket, s ebben a térben játszódnak a regény eseményei. Mindez nemcsak a narrátor tudásának köszönhető, némely pillanatban maguk a szereplők is érzékelik ezt a fajta téri egyidejűséget, Gabriele B.

91