Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Labádi Gergely: A magyar költő idegen messze földön (Márton László: Minerva búvóhelye)
a városházi erkélyre nézve részese lesz Ausztria annexiójának, a gyerekek játékát hallgatva az 1945-ös kivégzéseknek (83-86). A magyar irodalmi, azaz a szellemi térben azonban ez a fajta kontinuitás nincs jelen: bár vannak olyan pontok (1. a Batsányi-olvasatot alátámasztó adatok), amelyek az otthonosság érzésével biztatnak, ezek valójában nem részei a narrátor (és az olvasó) szellemi terének, az identitást meghatározó hagyománynak nem alkotóelemei. Ennek többféle magyarázatára lelhetünk a Minerva búvóhelyében. Mindenekelőtt B. János/Johann B. nem azonos Batsányi Jánossal, a sok ráutaló adat mellett, a narrátor kikacsintása ellenére, egyszer sem ejtik ki, írják le a költő nevét, a névvesztés identitásvesztést jelent. Nincs kihez visszanyúlni. Egy másik lehetséges magyarázat az irodalmi hagyomány problematikája: a 19. század harmadik évtizedét megelőzően ugyan beszélhetünk magyar irodalomtörténetről, de hagyományról aligha, egyszerűen nincs élő kapcsolat a régi magyar irodalommal. Ennek elemei már a Testvériség-trilógiában is megfigyelhetők. Szimbolikusnak tekinthető, hogy Károlyi Sándor verses műve elveszett, s a történetnek csak egy, a 19. század második felében élő elbeszélőt tud kreálni a narrátor, előtte nincs mihez visszanyúlni: a Kártigám-regény sem a magyar változat pótlásaival van jelen. Ahogy A mennyország három csepp vérében egy kortárs narrátor felveti a problémát: „Nem volna könnyű elképzelni, hogy a régi magyar közköltők nem gondoltak semmit, vagy hogy tényleg azt gondolták, amit belefaragtak verseikbe." A Minerva búvóhelyében ezekkel egyenértékűek Johann B. bosszankodásai „Schedel bandája" ellen. Az új Magyarországgal, amelynek képviselőivel, Schedellel (Toldy), a magyar irodalomtörténet alapnarratívájának megalkotójával, a Zalán futását és a Szózatot író Vörösmartyval, vagy épp Beöthy Ödönnel Johann B.-nek nincs semmi kapcsolata. Tanulságos, hogy a linzi száműzöttel a regényben nem találkozó Beöthy javasolta 1848-ban, hogy „a nemzeti szabadság 1795-i véráldozatai, Martinovics és társai hamvai felkerestetvén, a nemzeti hála kifejezésére s a maradéknak megnyugtatása végett, hogy ily esetek nem a jövőben elő nem fordulhatnak, nemzeti dísszel takaríttassa- nak el". Termékeny takarítás. Megnyugtatásunkra mi is (é. 2006, magyar olvasó) ismerünk néhány adatot, el tudunk mondani egy mondatot Batsányi forradalmiságáról, arról, hogy Látó, de csak ennyi, semmi több. Mindazonáltal szükségszerű az otthontalanság. Ez legvégül ugyanis a felvilágosodás projektjének kudarcára vezethető vissza: „az egész felvilágosodás tévedés volt" - mondja ki a narrátor a Látó sorait elemezve (44). Minervának az alkonyi derengésben röptét kezdő baglya a felvilágosodás legnagyobb és később tragikussá váló problémájára utal, a reflexió hiányára. Ez a kritika a szimulákrum uralmának regényben olvasható passzusait is magában foglalja (64-66, 105), ahogy az új világ átveszi az uralmat a régi fölött. Az a közösség, amelynek tagjai közé a narrátor az olvasót is bevonja, már csak ennek a világnak lehet részese. Vörösmarty A Guttenberg-albumba patetikus soraiban egy tragikus-ironikus félmondattal jelzi számunkra is a felvilágosodás csődjét: „Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról..." Majd. (Jelenkor, 2006) 92