Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Fried István: A Madách-kutatás hétköznapi ünnepei (Kerényi Ferenc Madách-köteteiről)

kelődik át. Hasonlóképpen tárul föl az Eszme vagy a Jóság korábbi előfordulása, az Eszme is, a Jóság is Madách úgynevezett céduláin juthatott magyarázathoz, az Eszme értelmezésének fejlődéstörténete kísérhető végig, a Jóság pedig tekintélyes világirodalmi-filozófiai háttérrel rendelkezik, ennek a fő műbe illesztésével válik valódi Madách-fogalommá (a közvetlen szövegelőzményt a kutatás Herdemél találta meg). Másutt a Tragédiában megpendített gondolat tovább foglalkoztatta Madáchot, s az akadémiai székfoglalóra készülve keresi a továbbformálás esélyét. A hőhalál-elméletek viszont magyar forrásokból igazolhatók vissza; Kerényi Ferenc Vajda Pétert, A nap szakaszai című prózaversét idézi, Vajda Péter egyébként több ízben is előszövegek szerzőjeként szerepel, az Athenaeum és az Új Magyar Múzeum közleményei mellett, és nagy a valószínűsége annak, hogy Madách olvasta Fourier „fő művét". A Csongor és Tünde Ej-monológja - úgy gondolom - inkább távolabbi előzményként jöhet számításba.

Feltűnő, hogy a Madách-líra egyik mintájának tartott Petőfi-költészetnek az eddigi kutatói álláspontok szerint nincsen lényegi üzenete Az ember tragédiája számára, s ennek az akár meglepőnek is nevezhető hiánynak több okát lehetne megjelölni. Megfontolandó, hogy Petőfi az ifjú Németországtól és nem Heinétől „befolyásolva" nemigen értékelte Goethe poézisét, s bár arról van adatunk, hogy ismerte a Faustot (éppen a Faustot!), az irodalomtörténet nemigen járt annak utána, hagyott-e (mélyebb) nyomokat Petőfi művén Goethe emberiség-költeménye. Egyelőre magam is úgy látom, hogy nem. Mezei Mária (Filológiai Közlöny, 1973. 26. 5-272.) Petőfi és Goethe lehetséges összeolvasásának problémáit érintette egy dolgozatában, a kérdésfelvetés elhangzott, de folytatása nem lett. Ez azonban olyan negatív „bizonyíték", amely nem ad meggyőző választ. Egy másik szemponthoz folyamodva megkockáztatom, hogy a kortársak és a közvetlen utókor Petőfi- felfogásából jórészt hiányzott a gondolkodó, a bölcselkedő poéta, Petőfi gondolati lírája (mely egyáltalában nem jelentéktelen) háttérbe szorult a népies, a forradalmár, a szabadságharcos versek mögött, és ezt a magánéleti zsánerképek befogadása teljesítette csupán ki. Madách a maga költészetében érvényesítette a Petőfi-lírából tanultakat, de ami Az ember tragédiáját illeti, ott (lehet, hogy csak egyelőre?) nem leljük a tüzetesebb Petőfi-olva- sás nyomait, míg az emlegetettek, Vörösmarty és Vajda kifejezései, motívumai (egyelőre?) szervesebben illeszkednek a Madáchig vezető motívumtörténetbe.

Ami ellenben a mű főcímére vonatkozik, ott a kritikai kiadás a szakirodalomból csupán egy kétes hitelű anekdotára tud hivatkozni. „Eszerint a Veres Pálék vanyarci taván csónakázó Madách összesározta fehér vászonnadrágját, amire Szontágh megjegyezte: «Lám, az ember tragédiája!»" Voinovich Géza szerint Madách nemcsak megjegyezte a cinikus jó barát bon mot-ját, hanem: „A vendégségből hazatérőben Madách ezután utalt készülő nagy művére, amelynek keresve sem találhatott volna jobb címet". A pozitivista életrajzszemlélet terméke Voinovich adaléka. Persze, nem kell mindenáron „idegen" források után szaglászni, Madáchnak sok minden juthatott „magától" is eszébe. Korának egyik legműveltebb értelmiségijének nevezhetjük, aki ráadásul más romantikusokkal együtt az egzisztenciára kérdezett, és képes volt arra, hogy Dantét és Goethét a maga irodalmi helyzetéből szemlélje. Ugyanakkor nem egészen világos, miért nem utalt a Madách-kutatás arra, hogy Goethe szintén tragédiának nevezte művét: Faust. Eine Tragödie; Tragödie Zweiter Teil (a tragédia második része). Madách igen szorgalmas Goethe-olvasó volt, aligha kerülte el egészen figyelmét Goethe címadása. Erdélyi János bírálatára felelve hangsúlyozta, hogy inkább írt volna rossz ember tragédiáját, mint jó ördög komédiáját. Ebben a szövegkörnyezetben a komédia első megközelítésben a tragédia ellentettje, de továbbgondolva célzás lehetne Dantéra, akinek címét (mármint azt, amelyet az utókor aggatott a műre) a lengyel szerző Zygmunt Krasinski Istentelen színjátékra formálja át (1835-ös a színmű), nem annyira a színdarabjelleget hangsúlyozva, bár természetesen dráma, hanem a dantei érte85