Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
Aztán elkövetkezik az előadás napja. Július utolsó vasárnapjának délutánjára volt kitűzve a emlékműsor. Ebéd után rendbeszedtük magunkat - a résztvevők mindannyian tiszta nadrágot s tiszta fehér (rab)inget kaptak erre az alkalomra - majd még egyszer végigpróbáltuk: ki mikor következik. Padokat hordtak ki az udvarra a vendégek, vagyis a szabadnapos fegyőrök számára, akik a központból s a szomszédos Mikláról eljöttek, hogy meghallgassanak minket. Hogy meghallgassák Petőfit. Az első sorban ott ül néhány magasabb rendfokozatú fegyőrtiszt társaságában a nevelőtiszt is. Ami nevelőtisztünk. Várakozásteljesen figyel. Lelkes feszültség vibrál a levegőben, kicsit izgulunk, de Petőfi velünk van. Elkezdjük. Vass Laci mond rövid bevezetőt, s aztán jönnek a versek, váltakozva zenével, énekkel. Falu végén kurta kocsma, szavalja egy csongrádi tanító (ő köztörvényes, ha jól emlékszem hűtlen kezelésért ül), igen jól adja elő. A miskolci fiú - akinek a neve még mindig nem jött elő - szép, teli basszushangon énekli: Ereszkedik le a felhő. Matyi (de milyen Matyi? - Baján lakik, anyja neve Kabdebó Mária) is elmond egy verset. Laci énekli, akár egy igazi színész: Fa leszek, ha fának vagy virága. Nekem jutott a Csatadal is, elmondom hát bemelegítésül. Közben Botos Gyuszi, aki eddig az énekszámokat kísérte, játszik egy kis Brahmsot, bárhol felléphetne vele. (Persze: most sincs akárhol...) Végre én következem ismét. Az őrök figyelnek. A rabok várakoznak. Rezeg a levegő. Visszafojtott hangon kezdem el, de a vers - és a magam - indulatai a negyedik strófától már magasba csapnak, s mire eljutok az utolsó versszakig: „Könnyű bánni külső elleninkkel, / Ha kivesznek e belső bitangok. / Félre most, lant! Futok a toronyba, / S megkondítom azt a vészharangot!" - nincs az a tűzoltólétra, ami elérné. Nagy a siker. Tapsolnak mindannyian a fegyőrök is, a rabnép szinte tombol. Botos Gyuszi záradékul még eljátssza Berlioz Rákóczi indulóját, aztán a nép lassan lecsendesedik, a vendégek elvonulnak, s Petőfi visszafekszik ismeretlen sírjába. (Egy későbbi közjáték: hamarosan lehetőség nyílik rá, hogy kérelmezzem büntetésem negyedének feltételes elengedését. Bizakodom: miért is ne sikerülne? Akkor már a karácsonyt odahaza tölthetném. Harminc napon belül megkapom az elutasító választ. Indoklás: fegyelmezetlen magatartása miatt. Talán jobb lett volna elmondanom A hold elégiáját?...) Újabb munka: dughagymaszedés. Ide ismét gyalog járunk. A múltkor egy köztörvényes roma sorstársunk megszökött. Az akció ügyesen elő lett készítve: verekedést színleltek, mire a leghangosabbikat a lovas őr futvást bekergette maga előtt a táborba. Alig távoztak, a társaság megint összekapott. Ezúttal is kiemelték a főkolompost, őt kutyás kísérte be. Az egyszál őrt már könnyű volt kijátszania a fickónak. Csak a kapuban, bevonuláskor derült ki a hiány. Azóta a lovas meg gyalogos őrön kívül még két kutyás kísérget bennünket. De nem ezt fájlalom, hanem azt, hogy a keléseim szaporodnak. A karomról elmúlt nagy nehezen az az egy, de megjelent kettő is helyette, mégpedig igen rossz helyen (ha az ilyesminek lehet egyáltalán jó helye): egyik lábam nagyujján, a másiknak meg a sarkán. A bakancs nem jön fel a lábamra, bizarr tánclépésekkel, mezítláb sántikálok hajnalban ki a hagymaföldre, este meg hazafelé. A hagyma közt sok a méreten felüli, esszük vígan mindenhez, még a fővetlen csomókkal teli vízbegrízhez is. Vass Laci is megbetegszik: egy tenyerén felszakadt hólyag elfertőződik, tályog 54