Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

hegedűt, igen megörült neki, ki is próbálta, ám a napi 16 órás munkában elmerevedett ujjai nem akartak a vonóhoz-húrhoz igazodni, s Gyuszi nagy szemeiből eleredt a könny. Szóval Botos. Az jó, bólintott élénken a nevelőtiszt, neki már van is hegedűje. Van, mondom, és játszik is rajta szépen, nemcsak nótákat, népdalokat, hanem Brahms Magyar táncait meg Liszt rapszódiákat is. Azt bölcsen elhallgattam persze, hogy a mi tehetséges barátunk a pártszerűség jegyében fogant mozgalmi dalok zenei paródiáit is remekül elő tudta adni. Nocsak, pillantott rám élénken a nevelőtiszt. Az a bökkenő csupán, hogy Gyulának több idő kellene a felkészülésre, mondom. Hogyhogy több? Van még odáig majdnem két hét. Nem úgy értettem, folytatom, hanem úgy, hogy napközben is gyakorolnia kellene, hogy a keze visszaszokjon a hangszerhez. Hogyan gondolja? Fel kéne menteni egy időre a kijárás alól, amúgy is olyan sovány, gyengélkedős. Hogy ne járjon ki? Szó nélkül bólingatunk. Hát jó, megpróbálom elintézni. Remélem, sikerül. Mire van még szükségük? Egy Petőfi Összesre. Előhúzta aktatáskájából a kötetet: azt elhoztam, azt mondja, most akár ki is jelölhetnénk a verseket. Felüti, lapozgat. Mit szól ehhez? - s idemutatja. Olvasom a vers címét: A nemzethez. Elvállalom, nézek a szemébe. Világoskék tekintete engem fürkész, nem olvasni ki belőle semmit. Aztán sorra kiszemelgetjük a többi verset is. Az énekszámokat meg a zenét magukra bízom, mondja, s feláll. Mi is felállunk. Viszontlátásra, készüljenek föl szépen. Viszontlátásra. A kötetet nálunk hagyja.

Attól a naptól fogva elő-elővesszük a verseket. Sok tanulnivaló nincs rajtuk, ismerjük mindet, csak csiszolgatni kell. Botos Gyuszinak egyelőre nem kell kijárnia velünk, órákig elhegedülgethet. Olykor a kezébe nyomnak egy seprűt, nehogy túlságosan elbízza magát. Nem veszi a szívére, amikor a smasszer elfordulva odébblép, némán, nagy átéléssel nagybőgőzik rajta. Forgatom magamban én is a verset, esténként a többieknek mondogatom, napközben míg kinn dolgozom a csapattal, magamnak, magamban. „Konduljanak meg a vészharangok, / Nekem is egy kötelet kezembe!" Egyre jobban belém költözik a vers. Egyre jobban beleköltözöm a versbe. Belém valami egyéb is költözik: egy horzsolás a karomon gennyesedni kezd, hiába mosom meg, nem gyógyul. Mutatom a felcser ősmes- temek a betegszobán. Körüljódozza, Mikulitz-kenőcsöt ken rá, bekötözi. Anyám paradicsomot, hagymás kovászt szokott rátenni, mindig használt a keléseimnek az ilyesmi gyerekkoromban. Ebcsont beforr - ez volt a jelszó. Vagy a varázsige.

Közben végire jutunk a borsónyűvésnek. Megkönnyebbülünk egy kicsit, épp ideje. Néhány napig kapálni hordanak bennünket - igen: hordanak, túl messzi van a tengeriföld (bocsánat: itt a tengerit nem ismerik, csak a kukoricát), egy traktor pótkocsija dülöngél velünk odáig -, ez a kukoricás talán még egyszer sem látott kapát, amióta megvan: a disznóparéj (minálunk: veresparé) megfá- sodott, kemény szára akár a daruláb, nem fogja el a kapa, úgy kell két kézzel kiráncigálni, a sorok közt megszorul a meleg, mindenféle pöszmet meg virágpor nyakunkba hull, izzadunk, viszketünk, káromkodunk, tán még rútabbul, mint a smasszerek (akik folyton ott lihegnek a nyomunkban: meg ne pihenjünk, s főként meg ne szökjünk) - rohadt egy munka ez is, még jó, hogy három-négy napnál nem tart tovább.

53