Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
- meg a beleinket a tűző Nap alatt. Igen: az állandó hőség is szívta az erőnket. Árnyékba ritkán engedtek bennünket: árnyék a fák között van, s ott bajos szemmel tartani a rabokat. Olykor az ég könyörült meg rajtunk a felhőivel (hogy aztán október-november tájékán ő is túlzásba vigye ezt a könyőrületet). A minduntalan elrendelt sorakozók órákat vettek el pihenőidőnkből, 3-4 óra maradt az alvásra. Azaz maradt volna: a tetőzet tartalékolta hő éjszaka árasztott el bennünket, s a melegtől meg a kimerültségtől az is megesett, hogy nem bírtunk elaludni, a hajnali ébresztő még ébren, vagy inkább féléber állapotban berregett bele a fülünkbe. Meg az agyunkba. Rövidre fogva: napok leforgása alatt meglehetősen letarolt állapotba került a társaság, főként az újonnan érkezettek. Támolyogtunk a kialvatlanságtól, az állandó kimerültség elvette az étvágyunkat - gyümölcs, friss zöldség segített volna, de azt nem kaptunk soha -, ebédünk-vacsoránk csak feléből-harmadából fogyott el, a szalonnához hozzá sem fogtunk, mindez együtt pedig igen megapasztotta az erőnket, a saját súlyunkat alig bírtuk elhordozni (pedig akkoriban közülünk senki nem viselt fölösleges kilókat). A szétpattanó száraz hüvelyből kipergő borsószemek minduntalan belepotyogtak a bakancsunkba. Egy-két szemre rá sem hederítettünk, de nyolc-tíz már igen cudarul bánt a lábunkkal. Ilyenkor lerántottuk a bakancsot a lábunkról, kiráztuk, aztán vissza, és gyerünk tovább. Hát velem egy alkalommal megesett, hogy miután e művelet végrehajtása céljából leguggoltam, nem bírtam a magam erejéből feltápászkodni: ha egyik társam nem nyújtja oda a kezét, tán még most is ott kucorgók. Megtapasztaltuk hamar az egészséges, szabad levegőn végzett munka hátulütőit. Ha azonban valaki azt mondta volna ekkor: na jól van, ha nem tetszik, eredjetek vissza a házba! - bizony kézzel-lábbal tiltakoztunk volna mégis. És nem csak a bőségesebb élelmezés miatt. Bilincshez képest a lánc is laza: az, hogy nap mint nap kimozdulhattunk a szögesdrót kerítések közül, hogy a táboron belül szinte szabadon mozoghattunk, hogy a ceruzámat itt nem kellett rejtegetnem, titkolózás nélkül rajzolgathattam (verseimet azért nem raktam ki mindenki szeme elé...), sőt egy nem is tudom hóimét szerzett zsilettpenge kettétört darabkájával még farigcsálhattam is, mindenképp erre az oldalra billentette a mérleg serpenyőjét. Voltak persze nehéz hetek, keserves időszakok - ezekről sem fogok hallgatni: nehogy a rabélet apológiáját olvassa ki e sorokból valaki -, de húszévesen sok minden kibírható, átvészelhető, túlélhető. Rám bízott család gondja akkor még nem nyomasztott; a szüléimét szerettem volna persze gyakrabban látni, s aki még beszélőre sem jöhetett el hozzám: a kedvesem után sóvárogtam. A hónap közepe táján kijött a központból egy szőke, nyúlánk főhadnagy: a nevelőtiszt. Külön fogott néhányunkat - Vass Lacit, még egy egyetemista fiút, akinek a neve sehogy nem jut az eszembe, no meg engem. Bevonultunk egy üres zárkába, ott leültetett bennünket, s előadta: közeledik Petőfi Sándor halálának évfordulója, illő volna egy szép műsorral felkészülni erre az alkalomra. Irodalmi műsorra gondol, versekkel, énekszámokkal, esetleg zenével. Tudunk-e neki segíteni ebben? Tetszett az ötlet mind a hármunknak, örömmel mondtuk: igen. Van-e esetleg valamilyen elképzelésünk? Már hogyne volna: versmondásra akár több ajánlatunk is van, Laci majd énekel - hátha csatlakozik még hozzá valaki -, s még egy zenészünk is van. Botos? O hát. Néhány napja az egyik őr behozott neki egy 52
