Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
a földről az égre emeltük: északnyugaton a nap most érte el a láthatár peremét. Magunkhoz vettük holmijainkat: a kiürült csajkát, poharat, a mindentudó kanalat s a tarisznyát, akinek kenyere maradt, azt is, aztán:- Sorakozó! Az őrök megszámláltak, majd elindítottak bennünket hazafelé — hazafelé?... Nem volt rövidebb a visszaút sem, mint az idevezető, beletelt jó fél óra, mire ott találtuk magunkat a korhányi tábor kapuja előtt. Ott ismét:-Állj! Igazodj! Kinyílt a kapu, s míg kiegyengetett menetoszlopunk bevonult rajta, egy fegyőr újfent végigszámlálta az állományt. Nem hiányzott közülünk senki. Beszállingózván a barakkunkba, így utólag, már egy csöppet sem csodálkoztunk a tegnapi álmatag fogadtatáson. Amint sikerült erőt venni magunkon, siettünk a hideg zuhany alatt leveretni, lesikálni magunkról a nap folyamán vastagon ránk tapadt, ránk rakódott mocskot. Rétegekben gyűlt össze rajtunk a por s az izzadság sara, visszatértünkig kemény, szürke kéreggé száradt vállunkon, nyakunkon, karjainkon, a nadrágszár meg a bakancs között, alig győztük lecsiszatolni. A friss víz mindenesetre jót tett mindannyiunkkal: felüdülve s némi derűlátással sorakoztunk vacsorához. Különösebb panaszunk nem lehetett, adtak eleget, senki sem maradt éhen. Addigra azonban besötétedett, s csajkáinkat-kanalainkat már villanyfénynél vittük elmosogatni. Jobb helyeken ilyenkor szokás letelepedni egy kis csendes beszélgetésre, olvasgatni vagy kinyújtott tagokkal egyszerűen csak ellazulni s nem csinálni semmit. Itt azonban:- Sorakozó záráshoz! A szobagazda vezényletével mindegyik zárka lakói kétsoros vonalban felsorakoztak a maguk szálláshelye előtt, most azonban nem úsztuk meg negyedórával: fél óra, negyven perc, de akár egy teljes óra is eltelhetett, mire a parancsnoki hintó a kapu elé gördült. Nagy szerencse, hogy nem kellett végig vigyázzban állnunk. A szertartás mozzanatait nem ismétlem meg. Mire ágyba kerültünk, a legközelebbi toronyóra - Hartán? Patajon? Esetleg Solton? - bízvást elütötte all órát. S az a csengő igen-igen korán fölberregett. A vetőmagnak termelt borsó táblái hatalmas területet foglaltak el. Az általunk indástul felnyűtt s boglyákba rakott borsót később összegyűjtötték, elszállították, kicsépelték, szárították, s magával a maggal aztán a tél folyamán találkoztunk ismét, de akkor tonnaszámra. Annak is eljön majd az ideje, most azonban még nyár van, s mi heteken át nyűjük a borsót hol egyik, hol másik fasor mögött. S persze: nyűjük magunkat. Különben maga a szedés meg a göngyölítés egyáltalán nem tartozik az ínszakasztó tevékenységek közé. Régebben ott dolgozó társaink példája nyomán egy-egy elágazó ágdarabból mi is fabrikáltunk magunknak gamót - más szóval kapircsot -, s ez az egyszerű szerszám nemcsak megkönnyítette, de meg is gyorsította a munkát. Kipihenve, kialudva, s mondjuk 8-10 órán át végezve gyerekjáték lett volna az egész. Sétagalopp. Munkanapunk azonban pontosan napkeltétől napnyugtáig tartott. Ebbe természetesen a kivonulás meg a visszatérés ideje nem számított bele. Nyár derekán igen hosszú utat tesz meg a Nap az égen, szinte belefárad. Hát még mi! A reggelizésre s az ebédre szánt egy és negyedórát leszámítva is közel 16 órán keresztül húzkodtuk a borsóindát 51
