Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
amikor az ebédhordó kocsi feltűnt a fasoron túl. Amíg azonban meg nem állt mellettünk, nyűni kellett a borsót az utolsó pillanatig.- Ebéd! Fölegyenesedve kiballagtunk a tábla szélibe, s a korábban már odavontatott lajtos kocsi takarékosan csurgatott vizével kezet mostunk, majd felsorakoztunk csajkáinkkal a másik kocsinál. Az ebéd bőségesebb és tartalmasabb volt, mint a börtönben: több krumplit meg tésztát főztek a levesbe, sőt még apróra vágott szalonnadarabkák is úszkáltak benne itt-ott, a másodikat sem sajnálták tőlünk, ha maradt a nagy fazékban, repetázni is lehetett. Józan paraszti meggondolás volt ez rabtartóink részéről: ha a fogatot megtetézed, rakj a jászolba is. Másképp kifejezve: a lovat nem ostorral - abrakkal biztatják. No, minket azért biztattak abrakkal is, ostorral is - ha mással nem, hát a goromba szidalmak csípős ostorával. Teli csajkájával ki-ki lekuporodott oda, ahol helyet talált. A közeli fasor árnyékába azonban senki nem mehetett: attól tartott az őrség, hogy a fák s a helyenként sűrűbb aljnövényzet között egy óvatlan pillanatban eltűnik s megszökik valaki. Bekanalaztuk hát hamar az ételt, s az ebédszünet még hátralévő rövid fél óráját kihasználva ledőltünk, s elnyúltunk a tűző napon. Akadt olyan, aki még aludni is tudott egy keveset.- Munkára! Fel! Ismét beálltunk a borsótáblába, s folytattuk ott, ahol abbahagytuk. Délután hamarosan kiértünk a tábla túlsó széléig, ám a smasszer csak annyi szünetet engedélyezett, amíg ismét elosztottuk egymás közt a következő forduló pászmáit, aztán gyerünk ismét, dőlj neki! Szakadt rólunk a víz, tapadt ránk a por, a Nap még ingen keresztül is égette a hátunkat. Az újonnan jöttek kiváltképp megszenvedték a szabad mozgás áldásait. Négy-öt hónap a zárt falak közt kiszívja az erőt az emberből, gyengék voltunk, mint az imént ellett borjú, azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy az újszülött állat percről percre erőre kap, mi viszont óráról órára lankadtabbak lettünk. Gyötört a szomjúság is kegyetlenül, nyálunk besűrűsödött, garatunk kiszáradt, orrüregünk telirakódott a föld s a töredék indák porával, de jutott belőle bőven a szájunkba is, fekete sarat köpködtünk tőle. A lajtos kocsi lassacskán fölmelegedő vize szomjat már nem oltott, csak a verítéket hajtotta belőlünk egyre jobban. Olyan rég volt az ebéd, mintha tegnap lett volna, az este azonban sehogy sem akart elkövetkezni. Nagyot haladtunk a visszafordulóban - talán azért, mert itt egy jó darabon ritkábban nőtt a borsó -, s ezen a mohó smasszerek vérszemet kaptak:- Nyomás, emberek! Haladjon a munka! Addig nincs fájront, amíg ezzel a fordulóval nem végzünk! A csapat többsége ádázul morgott magában, de sajnos, akadtak ketten-hárman a szívósabbak közül, akik jók akartak lenni, s alaposan belehúztak. Ennek persze az lett az eredménye, hogy a mezőny szétesett: a gyengébbek, ügyefogyottab- bak - főleg ha sűrűbb sor jutott ki nekik - 50-60 méterrel is lemaradtak az élen járók mögött. Ez dühbe hozta a smasszereket, ott jártak-lépkedtek folyton a nyomukban, ordítoztak velük, a kutyát ugattatták, így a növekvő fáradságot még a feszültség is tetézte. Végre kiért az eleje. Egyik-másikuk beállt a lemaradók sorába segíteni, s jó negyedóra múlva mindenki végzett a magáéval. Tekintetünket 50
