Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
nélkül. Ha egy elítélt véletlenül túl közel keveredett hozzá, a kutya hátán felbor- zolódott a fekete szőr, s morgott, vicsorgott. Nem állhatta a rabok szagát, a szóbeszéd szerint erre volt betanítva. Ritkás fasor szegélyezte hatalmas borsótábla széliben állították meg a brigádokra osztott csapatot. Egy füves földsávra leraktuk holmijainkat, majd a borsótábla felfogható darabját képzeletbeli pásztákra osztva, egymástól jó ölnyi távolságban felsorakoztunk, s vezényszóra nekiláttunk, hogy felgöngyölítsük az egészet. A nap ekkor bukkant elő vörös arccal a keleti láthatár mögül. A feladat könnyűnek s egyszerűnek látszott: a csaknem száraz hüvelyekkel teli, fonnyadt borsóindák sűrű sorait szélen megkezdve fel kellett göngyölíteni, a göngyölítéssel keletkezett ölnyi csomókat pedig sorba rendezett kupacokba vagy inkább boglyákba rakni. Az élettelen indák amúgy sem mélyre hatoló gyökerei már nem kapaszkodtak erősen a földbe, így nem okozott gondot a felgöngyölítésük. Makra Sanyi volt a brigádvezetőnk, ő osztotta be csapatunkat, s hangos biztatás helyett inkább be-besegített a lemaradozóknak. A folytonos hajladozás meg a szokatlan mozgás a reggeli hűs levegőn is egykettőre megizzasztott bennünket, de nem lazíthattunk, mert ha valamelyik smasszer rajtakapott egy kis ácsorgá- son, azonnal ordítozni kezdett:- Elénkebben ott hátul, hé! Szedje gyorsabban, mert úgy megzavarom, hogy elhagyja a tökeit! S ez még a finomabbja volt. így gyűrtük az ipart megállás nélkül hosszú időn keresztül. Szaporodtak a boglyák, s már a borsóföld túlsó széléből is feltünedezett valamennyi, bár még mindig igen távolinak tetszett. Fél kilenc-kilenc tájban Makra elkiáltotta magát:- Reggeli! Na, épp ideje. Kibandukoltunk a tábla szélibe, s a kifent kanálnyéllel szalon- názni kezdtünk.- Hagyjatok a kenyérből későbbre is - figyelmeztettek a tapasztaltabbak -, nem adnak többet. Volt, aki megfogadta, volt, aki nem. Negyedóra múlva ismét vezényszó:- Munkára! A hőség egyre fokozódott. Felülről a mind feljebb kapaszkodó nap, alulról az átforrósodott föld ontotta ránk a meleget. A verejték átütött az ingünkön, homlokunkról a szemünkbe csurgott, csípte, marta, nem győztük törülgetni. Zörgősre száradt a borsóinda, a jó televény föld lisztpuhaságú, laza pora szürkén gomoly- gott előttünk, mögöttünk, körülöttünk, feketére válva megtapadt bőrünk szabad felületein, s ebbe a sötét alapba a lecsurgó verejték világos foltokat-vonalakat mosott, olyanok voltunk mindannyian, akár az ördögök.- Gyerünk szaporábban! Ne piszmogjanak! Sehol egy árnyék a napverte mezőn, hacsak a magunkét nem számítjuk, ám az is egyre rövidült. „Mikor lesz már ebéd?" - zúgolódott az éhesebbje. „Ne siettesd!" - intette le egy másik. - „Minél hamarabb hozzák, annál később lesz este." Bizony, már jó ideje elvitte a szél a hartai harangszó idáig hallatszó foszlányait, 49
