Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

képviseltette magát hol táguló, hol meg szűkülő körünkben. Egy kedvesen különleges emberrel már megérkezésünk másnapján, szinte első látásra összebarátkoztunk. Botos Gyulának hívták ezt a vékony csontú, rendkívül törékeny alkatú, 30 év körüli fiatalembert. Széles csontozató, de sovány arca egyik (jobb?) oldalán egy kis forradás volt az álla mellett, visszafogott, finom intelligenciája s ideges, mozgékony, hosszú ujjai született művészre vallottak, kreolbarna bőrével s karcsúságával pedig feltűnés nélkül elvegyülhetett volna a benáreszi Gangesz- parton fürdőzők tömegében, ha tágra nyitott, nagy kék szeme nem ütött volna el ettől a délszaki harmóniától. A Tisza Tokajjal szemközti partján, Rakamazon látta meg a napvilágot, de már évek óta Garán lakott családostul. Tiltott határ- átlépés elősegítéséért ítélték másfél évre. Cigány származását se nem tagadta, se nem kérkedett vele; egyébként ebből a nemből egyedüli volt köztünk, politikaiak közt. Idáig vezető útjának summázata pedig a következő: képzett, tehetséges zenészként tagja volt egy rendőrzenekamak - fafúvósokon, főleg klarinéton játszott, de semmilyen hangszer, legyen az vonós vagy pengetős, nem esett ki a kezéből -, ám 56 végén, amikor tömegek vágtak neki a nyugatra s délre vezető határoknak, hirtelen szükség lett minden egyenruhásra, hogy elfogják s visszatartsák az útlevél nélkül utazókat. Mivel ő is rendőruniformist hordott - főleg a fellépéseken -, kivezényelték határőrizeti szolgálatra: tartóztassa fel - úgymond- és le a Jugoszláviába igyekvőket. Ki is ment ő a kijelölt határszakaszra parancs szerint, de át is engedett egy szálig mindenkit a szíve szerint. Sokat szenvedett- főleg eleinte - szerettei hiányától, a kezeit igen megviselő durva munkától. (Utóbbi gyötrelmeire egy idő múlva váratlan enyhülés következett - de erről majd később.)

Falubelije, a zömök, bajszos, higgadt nyugalmú Makra Sanyi alig 27 esztendős létére már meglett családos ember volt: felesége és 9 vagy 10 éves kisfia várta odahaza. (Idejében házasodott.) Ugyanazon vétekben marasztalták el, mint Botos Gyuszit, de mivel ő nem zenész volt, hanem igazi rendőr, így hát többet kapott.- Csak nézted ölbe tett kézzel a határsértőket? - érdeklődtünk a részletek felől.- Nem.- Hanem?- Mutattam nekik, merre biztonságosabb az átkelés - válaszolta rezzenéstelen arccal.- Te meg itthon maradtál?- Mért kérditek? Nem látjátok?

Másnap, 1957. július elsején még korábban berregett fel a csengő: alig derengett a hajnali szürkület az ég északkeleti alján. „Hajnali kettőkor fújnak, / legyek akkor még nem zúgnak" - jutott eszembe egy régi Sinka-vers első két sora. Setét hajnalban berregnek, bögölyök még nem repkednek - variálta tovább a témát egy soha el nem készült versem hamvába holt kezdete. Ha bögölyök s egyéb szárnyas lények nem is, de röpködtek a táboros Gyula harsány kiáltásai:- Ébresztő! Nyomás kifelé! Hasatokra süt a nap!- A te jó anyádéra, aki Sanghajban kereste a nyugdíjra valót! - morgott valaki a sarokban a szemét dörzsölgetve.

47